A Beale-kód az 1880-as évek óta tartja izgalomban a kódfejtőket és a kincskeresőket. 1885-ben publikálta James B Ward azt a három, kódszámokból álló levelet, amely egy hat évtizeddel korábban elrejtett aranykincs lelőhelyét határozza meg.

A történet úgy szól, hogy 1819 és '21 közt egy napbarnított, jó kiállású férfi, Thomas Jefferson Beale társaival hatalmas aranykincsre bukkant, amelyet - újabb kincskereső expedícióra indulván - Bedford megyében, Virginiában rejtett el. Arra az esetre azonban, ha valami okból nem térne vissza, egy lezárt dobozban három számsorozatot, behelyettesítéses kódot hagyott egy megbízható embernél, a kedvenc szállodája tulajdonosánál, Robert Morrissnál. Morristól azt kérte, tíz évig semmiképpen ne nyissa fel a ládát. Ha azonban addig sem jönne érte, Morriss felnyithatja a dobozt, ezután pedig - ígérte - egy St. Louis-ban élő személytől levelet fog kapni, amelyből megtudja, hogyan értelmezze a dobozban lévő leveleket.

image005.gifAz idő múlt, Beale nem tért vissza. Morriss vagy megfeledkezett az egészről, vagy csak nem akarta feltörni a dobozon lévő lakatot, viszont levelet sem kapott senkitől. Végül is amikor huszonhárom év múltán végül mégiscsak feltörte a lakatot, nem tudta, mit kezdjen a három számsorozattal. Hosszú ideig próbálkozott megfejtésükkel sikertelenül, míg a leveleket megmutatta James B Wardnak, aki olyan szerencsés vagy ügyes volt, hogy a másodikat megfejtette közülük. Rájött ugyanis hogy e levél számai az amerikai Függetlenségi Nyilatkozat beszámozott szavaira vonatkoznak, és minden szám ahelyett a betű helyett áll, amellyel az annyiadik szó kezdődik. A második Beale levél tehát úgynevezett könyvkód. A könyvkódok szerkezetüknél fogva megfejthetetlenek, hacsak nem vagyunk tisztában azzal, mely könyv mely kiadásának szavaira vonatkoznak a bennük lévő számok. A levél megfejtése alapján fény derült az aranykincs pontos mértékére (mai áron 40 millió dollár értékű kincsről van szó!), valamint arra, hogy az első levél tartalmazza a kincs pontos helyét, a harmadik pedig Beale expedíciós partnereinek és azok rokonainak elérhetőségét, a kincs ugyanis természetesen őket illeti. Ward persze mindent megtett, hogy a másik két levelet is feltörje, de kitartó próbálkozásait nem koronázta siker, és végül az alábbi csalódott szavakkal adta közre a kódokat:

„A mondott vizsgálódással elvesztegetett idő folyományaként a viszonylagos jómódból a legteljesebb ínség állapotára jutottam, s protestálásuk ellenére keserű sorsra juttattam azokat, kiket oltalmazni kötelességem. Végre szemeim rányíltak állapotukra, s eltökéltem, hogy egyszer és mindenkorra felhagyok a dologgal, s hibámat, ha lehetséges még, jóváteszem. Ennek okáért, a lebírhatatlan kísértés elleni legjobb védekezésül rászántam magam, hogy a nyilvánosság elé tárom az egész históriát, s letészem vállaimról a Mr. Morriss által rárakott terhet.”

Hiába volt a figyelmeztetés, aranyásók és kódfejtők, kalandorok és matematikusuk tömege vetette rá magát az első és a harmadik, megfejtetlen kódra (persze inkább az elsőre, mert a kedvezményezettek névsora kevésbé tűnt izgalmas tartalomnak, mint a kincs lelőhelye). Az éjszaka leple alatt Bedford megye számos pontján végeztek titkos ásatásokat az elmúlt két évszázadban a helyiek legnagyobb bosszúságára. Az 1960-as évek végén megalakult a Beale Cypher Association, amely a következő években több tudományos konferenciát is rendezett a Beale-kódok vizsgálatára. Ha szeretnénk, Beale-kódfejtő applikációt tölthetünk le az okostelefonunkra. Többen állították, hogy megfejtették a leveleket, mások ezt kétségbe vonták. Persze az is lehet, hogy az egyik sikeres kódtörő szép csendben kiásta a kincset ahelyett, hogy a megfejtését publikálta volna. Mindenesetre egyelőre nem sikerült azonosítani azt a könyvet, amelynek szavai az első és a harmadik levélhez kulcsot jelentenének.

Viszont sokan felfigyeltek arra, hogy az egész, kissé túl romantikus kincskereső háttértörténet rendkívül gyanús. Miért szól a megfejtett, második levél arról, hogy majd az első levél fogja a kincs lelőhelyét tartalmazni, a harmadik pedig a kincsből részesülendők nevét? Honnan tudta a szerző, hogy a másodikat fogják először megfejteni? Miért írta egyáltalán meg a másodikat, ha az elsőből úgy is kiderül, hogy az a kincs lelőhelyét tartalmazza? És miért úgy hivatkozik a másodikban a többire, hogy első és harmadik, ha azt sejtette, hogy a másodikat fejtik meg először, miért nem másodiknak és harmadiknak nevezi a többit? Továbbá: hogyan lehet, hogy a harmadik levél, amely a történet szerint a harminc hajdani kincskeresőnek és rokonságának neveit és címeit tartalmazza, csupán 618 karakterből áll? Ennyi betű kevés volna a minimum hatvan név lekódolásához, nem is beszélve a címekről. Megannyi furcsa részlet, amely arra utal, átveréssel van dolgunk.

De hogyan lehetne bizonyítani, hogy egy számsorozat átverés, és nem dekódolható? A válaszban minden kódfejtő megegyezik: sehogyan sem! Sőt, érdekes módon ugyanaz a bizonyíték egyesek szerint az átverés elmélet mellett szól, mások szerint a hitelességet erősíti. Ha ugyanis az első levél számait megfeleltetjük a Függetlenségi Nyilatkozatnak, nem kapunk ugyan értelmes szöveget, egy adott helyen azonban gyakorlatilag szép rendben előtűnik az ábécé A-tól P-ig, ami a statisztika szabályai szerint olyannyira valószínűtlen, hogy csak szándékosságra vallhat. Van, aki szerint ez a mintázat arra utal, hogy a blöffölő elfáradt, és a véletlen módon generált számsorozat helyett egy mintát kezdett követni. Más viszont arra gyanakszik, hogy ez szándékos jel: a kódoló a kódfejtőre kacsint, biztatva, hogy jó úton halad, erre kell továbbmennie, de a szöveg kétszeresen van kódolva, és a megfejtés még odébb van.

A különös komplikációkat látva megértjük, mire gondolhatott a számos háborús titkosírást feltörő kiváló amerikai kódfejtő, William Friedman, amikor megkérdezték, hiszi-e, hogy a gyanús és megfejtetlen Beale-kódok valódi rejtjelek:

 „hétfőn, szerdán és pénteken azt gondolom, hogy valódi, kedden, csütörtökön és szombaton azt gondolom, átverés.”

A legutóbbi időkben azonban két olyan fejleményre derült fény, amely új megvilágításba helyezi a kódok hitelességéről szóló vitát. Több kriptológus is megpróbálta újra elvégezni azt a munkát, amelyet Ward a második levél megfejtésekor elvégzett. Fogták a Függetlenségi Nyilatkozatot, beszámozták a szavait, és a számoknak megfelelő betűket összeolvasták. A megfejtés azonban igen messze esett attól a világos szövegtől, amit Ward publikált. Ennek két oka volt: egyrészt a Függetlenségi Nyilatkozatnak több másolata is közkézen forgott, és bár ezek közt csak egészen apró különbségek voltak (bizonyos szavakat egybe vagy külön írtak), e kis különbségek a szavak számozását, és így a végső megfejtést nagyon is befolyásolták. A másik ok az volt, hogy Beale számos hibát is vétett a kódolás során, rosszul számozta a szavakat. Különös, hogy Ward az 1880-as években a Függetlenségi Nyilatkozatnak pontosan ugyanazt a szövegváltozatát használta, mint Beale az 1820-as években, és ráadásul pontosan ugyanazokat a számolási hibákat követte el a dekódolás során, mint a nagy kincskereső a kódolás során. És mindezekről a komplikációkról egy szót sem írt a megfejtése mellé, úgy viselkedett, mintha az automatikus és problémamentes lett volna. Lehet, hogy azért, mert tényleg problémamentes volt? Lehet, hogy azért, mert a szöveg kódolója és dekódolója ugyanaz a személy: Ward volt? A Beale iratok közreadója mindenkit átvert? Kell-e erősebb bizonyíték az átverés elmélet alátámasztására?

De azért ne tegyük el túl messzire a kincskereső botunkat, sem Badford megye térképét! Emlékszünk még arra, hogy a szállodatulajdonos Morriss azt az ígéretet kapta, hogy tíz év múltán levelet kap Beale egy bizalmasától St. Louis-ból, amelyből megtudja, hogyan fejtheti meg a számsorozatokat? A St. Louis Beacon című hetilap minden héten akkurátusan beszámolt, mely címzettek nem vették át levelüket a helyi postahivatalban. 1832-ben a lap szerint egy bizonyos Robert Morrisst is (így, a neve végén szokatlan, kettőzött s-el) egy levél várta. A Posta szabályzata szerint, mivel a címzett nem jött érte, három hét múlva visszaküldték a feladónak, vagy továbbították a Dead Letter Office-ba, a Kézbesítetlen Levelek Hivatalába. A Hivatalban egy ügyintézőnek fel kellett nyitnia, hogy megnézze, olyan jelentős dologról van-e szó, hogy a kézbesítést feltétlenül újra meg kell próbálni.

Nem tudhatjuk persze, hogy arról a Robert Morrissról, és arról a St Lous-ból küldött levélről van-e szó. Nagyon is valószínű, hogy az egész kincskereső történet átverés. De van egy kicsi, egészen kicsi esély arra, hogy 1832-ben a Posta egyik munkatársa ott állt tanácstalanul a Dead Letter Office-ban a Morrissnak küldött levéllel kezében, amely elmagyarázta, hogyan kell megfejteni az aranykincs lelőhelyére mutató kódszámokat.

 

A bejegyzés trackback címe:

http://kripto.blog.hu/api/trackback/id/tr45734306

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.

OkoskaTo:rp 2014.02.01. 19:55:51

@Fanyéllel Rendelkező Duguláselhárító Gumiharang: A Magyar Posta esetén ennél kevesebb is a postásnál végzi kézbesítés helyett.