Az elmúlt századokból előkerült titkosírások alaposan megizzasztják a mai történészeket és kódfejtőket. A Voynich-kéziratot máig nem sikerült megfejteni, pedig igazán nem a befektetett energia vagy a szaktudás hiányzott, a Rohonci kódex száznyolcvan év múltán mostanában adja meg magát a kitartó vizsgálatnak, az úgynevezett Copiale cipher pedig kétszázötven év után, a közelmúltban három nyelvész kutató, Kevin Knight, Christiane Schaefer, és a magyar származású Megyesi Beáta együttműködése révén vált olvashatóvá. Amikor egy ilyen történelmi titkosírás rejtélyére végül fény derül, a megfejtők rendszerint arról számoltak be, hogy az eredményhez komoly munka, számos kalkuláció, elemzés, aprólékos vizsgálat – és némi szerencse – vezetett.

De mi szükség van manapság minderre, amikor az emberi kalkulációs képességeket nagyságrendekkel meghaladó számítógépek állnak rendelkezésre, hogy egy egyszerű történelmi rejtjelnél százszor bonyolultabb titkosírást is megfejtsenek?

A válasz a titkosírás szerkezetében rejlik. A Copiale kézirat írásrendszere ugyanis a homofonikus titkosírások fajtájába tartozik. A homofonikus titkosírás a 15. században fokozatosan öltött formát az itáliai diplomáciában. Az addigi elszórtan használt módszerek (amelyekben sokszor csak a magánhangzókat cserélték ki, a mássalhangzók viszont változatlanul maradtak) először fokozatosan átalakultak teljes behelyettesítéses kódábécékké (amelyek minden betűnek megfeleltetnek egy grafikus jelet), majd a monoalfabetikus kódábécék fokozatosan kiegészültek második és harmadik jellel (homofónnal) a gyakori magánhangzók számára. Ezzel párhuzamosan becsatornázódott egy másik – szintén elszórtan használt – titkosítási hagyomány is, amely a gyakori szavak, a politikai szereplők és földrajzi nevek számára egy kódjel listát, úgynevezett nomenklatort alkalmazott. Ezek a kódjelek azért kerültek be a titkosíráskulcsokba, hogy a gyakorta használt kifejezések és nevek jellemző szerkezetei ne vonják magukra a kódfejtő figyelmét. Végül pedig egyre gyakoribbak lettek a nullitások, olyan jelek, amelyek nem hordoznak jelentést, a kódfejtőnek viszont nehéz eldöntenie, hogy betűt, politikai szereplőt, vagy semmit sem jelentenek.

A módszer egyszerű, könnyen követhető és praktikus volt, nem igényelt többet, mint egy egy-két, de maximum öt oldalon elférő karaktertáblázatot. A nyílt szöveg minden egyes betűjének megfeleltetett három vagy négy különböző karakter, más szóval homofón ellehetetlenítette a gyakoriságelemzést, sőt, a jellegzetes szóstruktúrákat elfedve, megakadályozta a „valószínű szó” betörés. A gyakoribb kettős betűk számára használt karakterek elfedték a minden nyelvre jellemző, gyakorta előforduló kettős betűket. A nullitások, azaz a semmit nem jelentő karakterek jól összezavarták a kódfejtőt, aki nem tudta, kell-e foglalkoznia velük vagy sem. Végül a nomenklator táblázat, azon kódszavak listája, amelyek az adott nyelv leggyakoribb kötő és viszonyszavait, az üzenet fontosabb földrajzi neveit és politikai szereplőit jelölték megint csak a „valószínű szó” analízissel szemben tették ellenállóvá a rendszert. 

A homofonikus táblák két különböző titkosítási módszert testesítenek meg egyszerre. A betűknek és a szótagoknak megfeleltetett jelek, azaz azok az egységek, amelyek önálló jelentést nem hordoznak, és amelyekből a szavak felépíthetők, a titkosírás kategóriájába esnek. Feltörésükhöz statisztikai elemzésre, matematikai módszerekre van szükség. A nomenklatorok azonban nem titkosírás egységek, hanem kódjelek. Egy-egy egység önálló jelentést hordoz az adott szó szerkezetétől függetlenül. Feltörésükhöz nem annyira matematikai analízis vezet, inkább úgy lehet megfejteni őket, mint egy régi, már senki által nem beszélt nyelvet. Alapesetben a kódok feltöréséhez jelentősen több rejtjelszövegre van szükség, mint a titkosírás feltöréséhez, és míg egy betűkből vagy szótagokból álló titkosírás feltörése – optimális esetben – teljes lehet, addig a kódok esetében sokszor csak részleges a siker, jó megfejtés esetén is maradnak azonosítatlan egységek a kódtáblázatban.

És most térjünk vissza a Copiale cipher-hez. A százöt oldal hosszú szöveg nagyjából hetvenötezer karaktert számlál, amely körülbelül kilencven különféle szimbólumnak a kombinációja. A szimbólumok egy része alfabetikus, másik része grafikus, szóhatárok nincsenek, pontosabban a kód ismerete nélkül nem látható, hogy hol vannak. A kódfejtők a karaktereket számítógépre kódolták, majd különféle statisztikai vizsgálatokat végeztek. Sokáig nem tudták, milyen nyelvet keresnek, a karakterek eloszlása nem felelt meg egyik bevett európai nyelvnek sem. Először azt feltételezték, csak az ábécébe illeszkedő betűket kell figyelembe venniük, a grafikus jelek puszta zavaró tényezők, de így sem jutottak eredményre. Végül éppen fordítva jártak el, az alfabetikus jeleket (pontosabban az ékezet nélküli betűket) tekintették semmit sem jelentő nullitásnak, és a grafikus jelekre valamint az ékezetes betűkre végezték a statisztikai vizsgálatokat. Számos további helyesnek bizonyult logikai lépés után végül fokozatosan és igen nagy munkával megfejtették a titkosírást, és az is kiderült, hogy az ábécé jelei nem is teljesen nullitások, hanem szóhatárok. A megfejtési feladat azonban nem csak a szóhatárként működő, de jelentést nem hordozó elemek miatt jelentett kihívást, hanem azért is, mert a homofonikus módszerből következően minden betűnek több jel felelt meg, bizonyos jelek pedig teljes fogalmakat jelentettek. Mindezen elemek, amelyek oly nehézzé tették a múlt kódfejtőinek az életét, a jelen kódfejtőit is megizzasztották.

A szöveg, mint végül kiderült, egy 18. századi titkos szekta beavatási szertartásának leírását tartalmazta.

Kövess a Facebookon, hogy értesülj a legújabb bejegyzésről!

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.