A Rohonci kódex titkairól, a Voynich-kódex megfejthetőségéről, a kripto-blog kedvenc témáiról, sőt a székely rovásírás kódként való használatáról szóló (nyomtatásban március 27-én megjelent) Magyar Narancs interjú szövege felkerült a netre:

 

A Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem tanszékvezetőjét a Rohonci kódex titkairól, a Voynich-kódex megfejthetőségéről és a székely rovásírás kódként való használatáról faggattuk.

Magyar Narancs: Mindenkinek más a kapcsolódása a titkosírásokhoz: az én érdeklődésemet először Verne Sándor Mátyása keltette fel, ahol kódráccsal kellett elolvasni a tikos üzenetet - és megvolt Révay Zoltán Titkosírások című könyve is, amit a kor jellegzetességeként a Zrínyi Katonai Kiadó adott ki. A tiéd honnan jött?

 

Láng Benedek: Van egy intézményes és egy személyes ok. A Műegyetemen dolgozom, egy alapvetően "reál" felsőoktatási intézményben, ugyanakkor egy társadalomtudományi karon, humán érdeklődésű tanszéken - ráadásul olyan doktori iskolában, amely a tudománytörténészek legfontosabb hazai képzőhelye. Az jellemző ránk, hogy bölcsész eszközökkel próbálunk megközelíteni reáltudományos témákat. Kollégáim és én is tanultunk reálszakon - én például fizikát -, de alapvetően bölcsész és történeti az érdeklődésünk. A kicsit személyesebb magyarázat pedig az, hogy éppen a Voynich-kéziratról olvastam egy kiváló, olvasmányos, amerikai újságírók által írott könyvet, amit meglátott nálam egy kollégám, és azt mondta, hogy Magyarországon is van ilyen, a Rohonci kódex, amit talán meg lehetne fejteni, hiszen eddig nem foglalkoztak vele olyan sokan. Azóta már tudom, hogy többen próbálták megfejteni, mint akkor gondoltam, ám naivan elkezdtem kutatni, s hirtelen fontossá vált, hogy összeolvassak mindent, ami a titkosírás-történettel foglalkozik magyar és nemzetközi szinten. Engem ez a dolog beszippantott: hirtelen rájöttem, hogy az előző kutatási területem korántsem annyira érdekes, izgalmas, mint a kriptotörténet.

 

MN: A kora újkori művelődéstörténeti tanulmányokhoz nélkülözhetetlen a kriptográfia ismerete: nem csak a szorosan vett titkosírásról van szó, hiszen számos kódrendszer működött egymással párhuzamosan - az alkimista jelrendszerektől kezdve az ideális nyelv megteremtésére vonatkozó kísérletekig. Ebbe a sorba a kriptográfiával, kódírással és -fejtéssel való foglalkozás is beilleszkedik.

 

LB: Tökéletesen. A kora újkorral kezdődik a titkosírás történetének az érdekesebb része. A korábbi módszerek nagyon egyszerűek voltak, és nem is igazán használták őket komoly célra. Európában igazából 1400 körül kezdődik ez a történet, de csak 1500 után terjed el, tehát tipikusan kora újkori fejleményről van szó. És igazad van abban, hogy ez párhuzamba állítható és kapcsolatba hozható a mesterséges avagy ideális nyelvek kutatásával - sokszor ugyanazok a korabeli szerzők foglalkoznak mindkettővel. Nagyon érdekes, hogy kapcsolódik össze az a vágy, hogy egy transzparens, mindenki számára érthető nyelvet teremtsenek, azzal a szándékkal, hogy egy mások számára nem olvasható, nem befogadható kódot találjanak ki. Azután rájönnek, hogy, ami jó az egyikre, az jó a másikra is. Ez tehát egy kora újkori sztori, ám nem ér véget, a 19-20. században tovább bonyolódik a kérdés.

 

MN: Némely titkosírásos szövegek (például a Rohonci kódex) megfejtésében működik az a hipotézis is, hogy nem egyszerűen lekódoltak egy természetes nyelvű szöveget, hanem mesterséges nyelven írt textusról van szó, amit ravaszul sifríroztak is, ami tovább bonyolítja a megfejtést.

 

LB: Pontosan ez a probléma a régóta megfejtetlen kódexeknél, szövegeknél, írásoknál: elképzelhető, hogy szuperkódolást tartalmaznak, azaz az egyik kódolásra rájön egy másik, vagy egy mesterséges nyelvet kódolnak tovább - ilyenkor nincs értelme természetes nyelvet keresni mögötte. A Rohonci és a Voynich-kódex esetén is felmerült a latin, német, angol, francia, török, ezenkívül az előző esetében a magyar, az utóbbinál az ukrán nyelv - miközben az is lehet, hogy értelmetlen a kérdésfelvetés, mert mesterséges nyelven íródtak. A kora újkorban számos mesterséges szimbólumnyelv készült. Egy mesterséges nyelvet leképező írás pedig már kettős kódolás.

false

MN: Pont a Rohonci kódex megfejtése terén az utóbbi években igen biztató eredmények mutatkoztak. Már sejtik, hogy miről szólhat a szöveg?

LB: Tokai Gábor és Király Levente Zoltán kutatásai alapján úgy tűnik, hogy ez egy mesterséges nyelv. Még dolgoznak a cikkükön, megpróbálják gondosan körülbástyázni az érveiket. Immár lehet sejteni azt is, miről szól a kódex: a bibliai történetek és kommentárjaik sorjáznak a szövegben. Sajnos nem egy izgalmas apokrif szövegről van szó, amelyen emberéletek múlottak, hanem hagyományos egyházi történetekről. A Voynich-kéziratnál pedig a híres illusztrációk alapján azt lehet sejteni, hogy egy tudományos vagy tudományoskodó szöveget látunk, de egyáltalán nem lehet ennél előbbre lépni. A Voynich-kódexet, szemben a Rohoncival, nagyon sokan, köztük a legjobb kódfejtők próbálták felfejteni az elmúlt több mint száz évben. Ennek dacára még ennyi eredményt sem tudtak elérni. Az is elképzelhető persze, hogy valamiféle automatikus írásról van szó, de egy nagyon következetes nyelvtant betartó fajtáról: nem könnyű úgy automatikusan írni, hogy közben a kvázi nyelvtani szabályok ilyen következetesen érvényesüljenek. Persze sokan ma is azt gondolják, hogy a Voynich-kézirat átverés - noha elég komplex eszközökkel lehet egy ilyen átverést kivitelezni -, de vannak, akik úgy érzik, sikerült ezt bizonyítaniuk. Azonban az utóbbi években egy amerikai laborban komoly anyagvizsgálatot végeztek a könyvből nyert minták alapján - ennek nyomán úgy tűnik, hogy a papír az 1430-as évekből származik, igaz, a tintát továbbra sem tudják datálni, így elképzelhető, hogy később írták meg. Viszont az a furcsa, hogy ezt az eredményt azóta sem publikálják: pedig három éve hallgattam egy konferencián egy előadást a vizsgálatot kezdeményező Greg Hodginstől, és ott azt ígérte, nemsokára meglesz. Furcsa, hogy egy vizsgálati eredmény, amely sokakat érdekelne, végül nem jön ki cikk formájában - ez bizonyos gyanakvásra ad okot.

MN: Februárban röppent fel a hír, hogy egy Stephen Bax nevű nyelvész úgy gondolja, hogy sikerült közelebb jutnia a kódex megfejtéséhez.

LB: A Voynich-kézirattal kapcsolatban rendre, majd minden hónapban érkeznek újabb megfejtések - ezt valamiért felkapta a világsajtó. Ennek a megfejtésnek az a specialitása, hogy egy komoly, köztiszteletben álló kutatótól érkezett, s nem valamiféle megszállottól. Ennek dacára aVoynich-kódexszel foglalkozó tudósközösség az első pillanattól kezdve szkeptikus volt, hiszen ez a megoldás olyan dolgokat állított, amelyeket ők egyszer már végiggondoltak, és el is vetettek. Ebből kialakult egy vita, amely remekül követhető Bax weboldalán. Azt állítja, hogy már 10 szót megfejtett, ami hatalmas dolog, hiszen aki 10 szót ismer, az sikeresen betört a rendszerbe, s innen kezdve már csak idő kérdése, hogy mindent megfejtsen. A többség azonban kétségbe vonja, hogy a kéziratban található képfeliratokhoz ilyen egyszerűen rendelhetők jelentések. Ezeket a köröket már a harmincas években megfutották, úgy tűnik, hogy ez a kódrendszer bonyolultabb annál, hogy egy egyszerű karakter-betű megfeleltetésre épüljön.

MN: Ha jól tudom, a kora újkorban ennél bonyolultabb kódolási formák terjedtek el, mint például a homofonikus rendszerek, amikor a nyílt szöveg egy-egy betűjének, pláne a gyakoribbaknak már nem egy, hanem több jel feleltethető meg, és még ezeket is megkeverhették.

LB: Érdekes, hogy még a nagyon elavult, monoalfabetikus, azaz egy jelet egy betűnek megfeleltető titkosírások is virágoztak a kora újkorban, még úgy is, ha ezeket viszonylag könnyű volt megfejteni. S ha mégsem, annak csak az az oka, hogy az a nyelv, amit kódoltak, annyira eltér a mai formájától, hogy vért izzadunk, amíg helyreállítjuk a szöveget - technikai értelemben ezek még primitív titkosírások. De igazából a homofonikus - a gyakoribb betűknek több jelet megfeleltető - titkosírásoknak a virágkora ez, egy viszonylag egyszerű módszer, ami mégis azt eredményezte, hogy szinte megfejthetetlen titkosírásokat tudtak generálni. Jó példa erre aCopiale-kézirat, amit Megyesi Beáta uppsalai nyelvészprofesszor fejtett meg a munkatársaival. Ez egy kora újkori homofonikus titkosírás volt, s hatalmas intellektuális erőfeszítést igényelt a feltörése.

MN: Sok ilyen feltöretlen, fontos vagy fontosnak gyanított kódszöveg lapul a könyvtárakban? Szűkítsük le a kérdést csak a 16-17. századból való, magyar érdekeltségű szövegekre!

LB: Önmagában ez is egy tudományos kérdés, amire nem olyan könnyű válaszolni. Becslésem szerint a teljes fennmaradt forrásanyag egy százaléka részben vagy teljesen titkosított - ez nem tűnik soknak, pedig hatalmas mennyiség. Ennek az anyagnak azonban csak egy töredéke megfejtetlen - leggyakrabban maga a címzett fejtette meg a levelet. Tehát ha most bemegyünk a levéltárba, és találunk egy titkosírást, akkor jó eséllyel ott szerepel a megfejtése a szöveg fölé írva. Azt mondanám, hogy az összes titkosírás 5-10 százaléka megfejtetlen. Ez még mindig nagyon sok, s ha valaki ebben a pillanatban kérne tőlem megfejtetlen magyar titkosírásokat, tudnék neki adni. De ha ezek homofonikusak, és rövid a szöveg, akkor nagyon nehéz dolga lesz a megfejtőnek. Különösen megnehezíti a kódfejtő dolgát, ha nem tudjuk, hogy milyen nyelvű szöveget kell elolvasnunk. A kódolt szövegek leggyakrabban levelek ugyan, de a teljes egészében titkosan írt, kódolt, rejtjelezett könyvek száma is jóval nagyobb, mint gondolnánk. Jó néhány tucat olyan forrás létezik Európában, mint a Rohonci vagy a Voynich-kódex.

MN: A cikkeidből megtudjuk, hogy például a magyar titkosírók motivációi között szerepelhet, hogy privát naplóban így rejtsék el a szenzitív tartalmakat, közölhettek diplomáciai és hadititkokat, és van, amikor ez brahiból történik.

LB: Rendkívül izgalmas, hogyan keverednek össze a motivációk, és hogyan derül fény egy-egy 300-400 évvel ezelőtt élt ember humorérzékére, vágyaira, félelmeire. A diplomáciában ez látszólag egyszerű: az érzékenyebb szövegeket kódolják. De még ott is izgalmas, hogy időnként egy adott levélben látunk olyan szövegeket, amelyeket mai fejjel kódoltunk volna, azután pedig látjuk lekódolva azt, ami egyáltalán nem tűnik érdekesnek. A diplomácia területén kívül még gazdagabb a kép. Többen a trágárkodásukat kódolják, mások azt, amit szégyellnek, akad, aki játszik, van olyan is, aki feltalál egy szisztémát, és be akarja bizonyítani, hogy ez milyen könnyen használható. Erős az intellektuális lelkesedés a mesterséges nyelvek és a kódrendszerek körül.

MN: Akadnak olyan tudományos hipotézisek, melyek szerint a mai formájában csupán a humanista kortól, a 15. század végétől ismert, utóbb székelynek nevezett rovásírás is ilyen mesterséges kódrendszer lehetett.

LB: A székely rovásírással vagy általánosságban a rovásírással kapcsolatban az egyik - igen vitatott - elmélet az, hogy hagyományteremtés szándékával jött volna létre: Mátyás humanistái vagy inkább 16. század eleji tudósok hozták volna létre azt a rovásábécét, ami manapság ismert, tudván tudva, hogy volt egy ősmagyar rovásírás, csak éppen azt nem tudták, hogy pontosan hogy nézett ki. Ezek szerint az, amit ma rovásábécéként ismerünk, ami rajta van a képeslapokon, és amelynek betűivel Magyarországon számos helységnév ki van írva, valójában "csak" egy ötszáz éves ábécé. Ezzel szemben azért felhozhatók erős érvek, sok komoly kutató érvel meggyőzően amellett, hogy a ma ismert rovásábécé valójában visszavezethető a honfoglalás korában létezettre. Bár az kétségtelen, hogy az 1500 előtti források jellemzően rövidek, nehéz őket dekódolni és a ma ismert ábécével csak hozzávetőlegesen tudjuk őket elolvasni.

MN: Származzon akárhonnan a rovásábécé, annyi biztos, hogy a 16. századtól kódoltak vele - kihasználva, hogy sem ezt a jelrendszert, sem a magyar nyelvet nem ismeri rajtunk kívül szinte senki.

LB: Így van. Különösen akkor működött ez, amikor távoli, idegen környezetben használták - az egyik esetben egy magyar jezsuita Dél-Amerikából küldött, latin nyelvű levelében találunk rovásírásos magyar szöveget. Ez szinte lehetetlenné teszi azt, hogy a környezetében bárki megértse a szöveget, viszont nagy eséllyel bízhatott benne, hogy otthon el tudják olvasni. Nem kellett elküldenie a kódtáblát, hiszen tudhatta, hogy a rovásábécét ismerik a címzettek.

MN: Ez volt a korabeli nyílt forráskód.

LB: Pontosan.

MN: A matematikusok érdekeltségét ismerve az is érdekes kérdés volna, hogyan hatott a matematika (például a kiforrott formájában csak később megjelenő kombinatorika, valószínűség-számítás) történetére a kódfejtés gyakorlatának fejlődése.

LB: Ez fontos kérdés, és látszik az is, hogy volt néhány olyan matematikus, aki kulcsszereplő a kódolás történetében, akinél összekapcsolódnak ezek a témák. A matematika fejlődése hathatott a dekódolásra, biztosította annak matematikai apparátusát, és nem fordítva. Annál több nyelvészeti ismeret kell a kódtöréshez: ismerni kell az adott nyelvet, amelyiken az aktuális kódot írták. Elterjedt a meggyőződés, habár nem több mint városi legenda, hogy úgy is lehet kódot fejteni, hogy nem ismerjük az adott nyelvet - valójában a legnagyobb kódfejtők is hangsúlyozták, hogy ez nem így van. Technikailag talán meg lehet fejteni egy japán kódot a japán nyelv ismerete nélkül is - de sokkal korrektebb képet fest az, aki azt állítja, hogy ehhez komoly nyelvi tudás kell.

MN: A II. világháborúban a japánok sem tudták megfejteni az indián (navahó, cseroki, kamencsi stb.) alapú nyelvi kódokat.

LB: Ez nagyon jó példa, ott éppen a nyelv nem ismerete szavatolta az adott kód biztonságát - nem véletlenül ügyeltek arra, hogy egyetlen indián kódoló se kerülhessen élve a japánok kezére.

Az interjút készítette: Barotányi Zoltán, fotó: Galló Rita

 Kövess a Facebookon, hogy értesülj a legújabb bejegyzésről!

 

A bejegyzés trackback címe:

http://kripto.blog.hu/api/trackback/id/tr616056277

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.

Nincsenek hozzászólások.