A rejtjelezés talán legkorábbi és minden bizonnyal leghíresebb irodalmi megjelenése Edgar Allan Poe-nak köszönhető, aki az Aranybogár című novellájában örökítette meg a kódfejtés legalapvetőbb módszereit. Poe maga is amatőr kódfejtő volt. Előbb mint újságíró, majd később mint lapszerkesztő két folyóiratban is (az Alexander's Weekly Messenger-ben majd a Graham's Magazinban) nagyzoló felhívást tett közzé: érkezzék bármilyen rejtjeles üzenet a laphoz a szemfüles olvasóktól, ő azt megfejti. Feltéve persze, folytatta, hogy a titkosítási módszer olyan típusú, hogy a nyílt szöveg egy betűjét egy jelnek vagy számnak felelteti meg, azaz lényegében monoalfabetikus. És lehetőleg a szóhatárokat is meghagyja. Poe nem helyezte nagyon magasra a lécet, amelyet aztán könnyedén át is ugrott, hiszen monoalfabetikus rejtjeleket megfejteni akár betűgyakoriság vizsgálattal, akár szó-mintázat kereséssel igen könnyű (ahogy ez sok helyütt, például a Rohonci kód című könyvemben, Alberti kódfejtő blogján vagy a Rejtjelező weboldalon részletesen olvasható).

Poe felhívására számos rejtjeles üzenet érkezett a szerkesztőségbe, ezek nagy részét meg is fejtette, de jobbára gyakorlott amatőr módján. Ránézésre igyekezett felismerni a szó mintázatokat, és számos apróbb hibát hagyott a megoldásban. Viszont nem volt idegen tőle a hajlam némi ködösítésre: bár ígérte, végül mégsem osztotta meg az olvasókkal a kódfejtési módszereinek részleteit, pedig időközben megjelentette egyetlen hosszabb lélegzetű írását a kriptográfiáról, amelynek címe, különös módon: Néhány szó a titkosírásról.

A rejtélyeskedés nagyban hozzájárult Poe cikkeinek népszerűségéhez, valamint ahhoz is, hogy a szerzőt körülvegye a kódfejtő zsenik aurája. Lehet, hogy valóban kódfejtő zseni volt, de ez mindenesetre nem nagyon derül ki abból a néhány tucat megfejtésből, amely a folyóiratok hasábjain fennmaradt. Míg néhány kortársa, Babbage, Wheatstone vagy Kasiski monoalfabetikusnál sokkal nehezebb rejtjeleket is feltört, Poe egyetlen magasabb rendű kódot fejtett csak meg, ez pedig egy polifonikus rejtjel volt (hogy mi az a polifonikus rejtjel, és miért nehéz megfejteni, a bejegyzés végén magyarázom el). Egy idő után érthető módon belefáradt a sok munkát igénylő sikerbe, és így panaszkodott:

Megmondaná valaki, hogyan oldhatnánk meg ezt a dilemmát? Ha nem fejtjük meg az összes rejtvényt, kiötlőik azt fogják gondolni, hogy nem vagyunk rá képesek - pedig mennyire, hogy képesek vagyunk!

Poe hiába remélte, hogy kódfejtő szakértelme a washingtoni kormányzati körökben olyan elismerést kelt, amely stabil álláshoz juttatja. Így nem volt más lehetősége, mint megmaradni a prózaírásnál, kriptográfiai tudását pedig beledolgozta az Aranybogárba, és végül ez a krimi-novella hozta el számára a jól megérdemelt hírnevet.

Az Aranybogár egy kincskereső kaland története. Különlegességét az adja, hogy a hajdani kalóz arannyal teli kincsesládája a történet közepe táján lényegében megkerül, a novella második fele a főszereplő szigorú logikai következtetését mutatja be, amelynek révén a kincs lelőhelyét megállapította. A nyomozásban központi szerepet játszik egy véletlenül megtalált pergamenlapra láthatatlan tintával írt rejtjelezett üzenet. A főszereplő azonban megismétli Poe kedvenc állítását, mely szerint:

...igencsak kétséges, hogy emberi találékonyság alkothat-e olyan titkosírást, amely emberi találékonysággal és helyes megközelítéssel nem oldható meg,

majd elegánsan megoldja a rejtvényt. (Hol másutt jegyezzem meg, hogy Poe sokat idézett állítása az ember által készített titkosírások megoldhatóságáról nem állta ki az idők próbáját, ma már tudjuk, hogy léteznek elvileg is feltörhetetlen kódolási módszerek.)

Többször kimutatták, hogy a főszereplő szigorú logikai következtetése, csakúgy, mint a novella alaptörténete teli van következetlenségekkel, buktatókkal. A kincs rejtekhelyére egy olyan pergamenlap utal, amely évtizedeket töltött a tengerparti homokban, a rajta szereplő írást azonban az időjárás mégsem semmisítette meg. A titkosírást a szereplők csak úgy tudják elolvasni, ha a lapot közel teszik a tűzhöz, pedig olyan tintával írták, amelyet a tengervíz könnyen lemosott volna. A kincs helyére egy faágra rögzített koponya utal, ez a koponya pedig kizárólag felülről, egy sziklapárkány egy bizonyos pontján ülve azonosítható. Igen ám, de a kincs elhelyezése és megtalálása közt eltelt emberöltők alatt az erdő lombozata változatlan maradt?

http://craigswetzel.files.wordpress.com/2011/09/the-gold-bugwb.jpg

De súlyos problémák adódnak a titkosírással is - bár ezek egy részét a későbbi angol szövegkiadás valamint Ferencz Győző magyar fordítása korrigálta. Az eredeti változatban Poe egész egyszerűen rossz betűgyakoriság-táblát ad meg, nem az angol nyelv valódi frekvencia táblázatát. Poe listáján a 't', amely valójában a második leggyakoribb betű, a ritka karakterek közt szerepel. Ennek talán az volt az oka, hogy a rejtjelezett üzenet eredetileg spanyolul szólt, és csak a kiadó kérésére változtatta a szerző angolra, a betűsort azonban nem jutott eszébe megváltoztatni. A novella második megjelenésekor pedig módosított egy szót a rejtjelüzenetben, azonban nem minden ebből következő változtatást végzett el a kódfejtés magyarázatában. És így tovább, elkövetett annyi hibát és szakszerűtlenséget, hogy egy kriptográfia történész a Gold-bug-ot Humbug-nak keresztelte át.

Image by Dirk Rijmenants - Cipher Machines & Cryptology

Úgy tűnik tehát, a legelső kripto-krimi szerzője sem mint krimiszerző, sem mint titkosírás-szakértő nem volt tökéletes. Pontosabban (ahogy David Kahn, titkosírás-történész fogalmazott): nagyobb súlyt fektetett a pontosság látszatára, mint magára a pontosságra. Ez azonban mit sem von le az Aranybogár és a többi Poe novella értékéből. Azok zsenialitása és jogos népszerűsége láthatóan nem attól függ, hogy egy-egy ponton logikailag megbicsaklik-e a történet, még akkor sem, ha az éppen a kérlelhetetlen logikai szigor értékéről szól, amely szerencsés körülmények közt még kincshez is elvezethet. Poe új műfajt hozott létre, a rejtjelezést történetük középpontjába állító krimiszerzők tömegei követték.

És végül egy pár szó a polifonikus titkosírásról. Míg a monoalfabetikus titkosírás egy rejtjelszimbólumot feleltet meg egy betűnek, és így a nyílt szöveg mintázatait és karaktereloszlását a kódszöveg lényegében megőrzi, a homofonikus titkosírások több rejtjelszimbólumot rendelnek ugyanahhoz a betűhöz, így a karakterek frekvencia eloszlása nem tükrözi a nyílt szöveg betűinek eloszlását, ezért sokkal nehezebb megfejteni az adott üzenetet. A harmadik módszer, a polifonikus sokkal kevésbé volt elterjedt. Ez, szemben a homofonikussal, éppen hogy kevesebb kódjelet feleltet meg az ábécé betűinek. Hogyan lehet ez? Úgy, hogy ugyanaz a rejtjel szimbólum több nyílt szövegbeli betű helyett is állhat, így a kódfejtőnek, de még a hivatalos címzettnek is jóval nehezebb dolga van, amikor nyílt szöveggé alakítja a titkosírást. Számos kétértelműséget el kell döntenie, a kódjelnek megfelelő betűk közül azt kell választania, amely értelmes szót eredményez.

 

Kövess a Facebookon, hogy értesülj a legújabb bejegyzésről!

A bejegyzés trackback címe:

http://kripto.blog.hu/api/trackback/id/tr756738793

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.

Nincsenek hozzászólások.