Az elmélet, amely szerint Shakespeare műveit valójában nem Shakespeare, hanem híres filozófus kortársa, Francis Bacon írta, a 19. századból származik. Első alkalommal az amerikai Ignatius Donnelly (1831-1901) írta le The Great Cryptogram című művében, hogy a nagy drámaíró némely írása titkos kódot rejt, amely a szerzőség titkáról rántja le a leplet. 

william_shakespeare.jpgNéhány évvel a könyv megjelenése után már meg is érkezett az első kritika: Joseph Gilpin Pyle The Little Cryptogram című könyvében hasonló eszközökkel viccesen "bebizonyította", hogy Shakespeare Hamletje magának Donnellynek a nevét is tartalmazza, ha helyesen dekódoljuk (ami ugye kronológiai okokból elég abszurd gondolat).

Donnellyt követően további szerzők is előálltak a maguk elméletével, így például Conrad Arensberg, aki akrosztikonokat, anagrammákat és szójátékokat azonosított Shakespeare írásaiban, amelyeket szerinte is a kriptográfia iránti érdeklődéséről is ismert Bacon írt. Azon az apróságon nem látszott problémázni, hogy ezek az eszközök igencsak nagy szabadságot adnak az értelmezésnek, így bármilyen üzenetet lehet találni bármilyen szövegben.
francis_bacon.jpg

A kódolt Shakespeare elméletnek befolyásos követői is akadtak, a leghíresebb közülük George Fabyan milliomos textilkereskedő, gyűjtő és amatőr tudós volt. Fabyan odáig ment Bacon kódjai iránti lelkesedésében, hogy egy egész kutatócsoportot alkalmazott a kérdés tisztázására Riverbank nevű magánbirtokán az Illinois-beli Genevában.

A kutatócsoport vezetője Elizabeth Wells Gallup (1848–1934) lett, aki 1916-ban felfogadott egy fiatal irodalmár hölgyet, Elizabeth Smith-t (1892–1980). A csoport tagja volt egy különösen tehetséges kódfejtő, az agrárszakember William Friedmann is, aki hamar udvarolni kezdett az irodalom szakos lánynak, majd nem sokkal később feleségül is vette.

A fiatalok, akikből idővel a huszadik század kriptográfiatörténetét nagy mértékben meghatározó házaspár lett, hamar összerakták, hogy a Bacon-Shakespeare kód illúzió, és komolyabb dolgokkal kezdtek foglalkozni. Időközben munkáltatójuk, Fabyan, háborút viselő hazája iránti szeretetből felajánlotta az amerikai kormánynak kutatócsoportjának kriptológiai szaktudását. A felajánlás jól jött, mert a korban nem volt eléggé professzionális az amerikai kódfejtő iroda működése, Friedmannék érkezése a legjobbkor történt.

William és Elizebeth Friedman Riverbank úszómedencéjében: 

 

ucry_a_974785_o_f0004g.jpeg
Mrs. Gallup és mások tovább folytatták a Bacon-Shakespeare tengely körüli kutatásaikat, de a Friedmann házaspár nem tért vissza a háború után Riverbankre, pedig alkalmazójuk ugyancsak elvárta volna tőlük. Udvariasságból négy évtizedet vártak, míg megjelentették könyvüket (The Shakespeare Ciphers Examined), amely egyszer és mindenkorra pontot tett a megalapozatlan elmélet végére.A két világháború közti időszak lenyugvása és Amerika önként vállalt elszigetelődése nem kedvezett a kriptológia állami támogatásának, azonban a II. Világháború közeledtével a kormány újra felismerte Friedmannék jelentőségét, és Williamnek nagy hasznát vették a kódtörő iroda újraszervezésében, amelynek legfőbb feladata a japán Purple kódrendszer feltörése volt. Amilyen jelentőséggel bírt Turing az európai fronton a németekkel szemben, olyan meghatározó volt Friedmann a csendes-óceáni oldalon a japánokkal szemben.

 


Idővel Fabyan is megkapta az őt megillető elismerést: az Amerikai Nemzetbiztonsági Hivatal, az NSA 1993-ban levélben és plakettel hivatalosan is elismerte az első világháborúban játszott szerepét.


Bár Friedmannék alaposan körbejárták a kérdést, és kimerítően bizonyították (részben stilisztikai alapon), hogy Shakespeare szövegeit nagy valószínűséggel Shakespeare írta, az elmélet nem tűnt el teljesen, újabb formákban ma is velünk él. Bacon után leginkább a drámaíró Christopher Marlowe-ra terelődött a gyanú (ezzel a gondolattal játszik viccesen a Szerelmes Shakespeare története Tom Stoppardtól), bár az ő esetében kevesebb titkos kódot sikerült azonosítani. Végül pedig a talán kevésbé ismert Edward de Vere, Oxford Earl-je (1550–1604) merült fel, mint az "igazi" Shakespeare, a leleplezés alapja ebben az esetben a shakespeare-i szonettek szövege. Úgy tűnik, hogy minden cáfolat ellenére a gyanú, hogy nem Shakespeare volt Shakespeare, továbbra is velünk marad.

A bejegyzés trackback címe:

http://kripto.blog.hu/api/trackback/id/tr837395786

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.

ősbölény 2015.04.25. 10:32:46

Hevesi Sándor híres bonmot-ja: "Lehet, hogy Shakespeare drámáit nem Shakespeare írta, hanem egy másik ember, akit szintén Shakespeare-nek hívtak." Ezzel a modern irodalomtudomány is egyetért, mert a szerző személyét, életrajzát (esetleges saját szövegmagyarázatát) egyáltalán nem tekinti lényeges tényezőnek a szövegek értelmezésében. Ezzel persze nem az attribuálás lebecsülését akarom támogatni, de tény, hogy ezt a kérdést az irodalomtörténetírás általában túlbecsüli. Homérosz, Szophoklész, Arisztophanész csak nevek, semmit nem tudunk személyükről, Homérosz szerzőként nem is létezett. Ez a tény egyáltalán nem csorbítja alkotásaik elfogadottságát, egyáltalán nem teszi lehetetlenné értelmezésüket.

mórka 2015.05.22. 18:08:21

Ezt csak azért írom ide, mert úgy szeretem:

"Hét város vitatá, melyiküknek a sarja Homéros:

Smyrna, Rhodos, Kolophon, Salamis, Ios, Argos, Athénai."

(Csengeri ford.)