Robert Boyle, angol fizikus és kémikus (1627-1691) nevét mindenki ismeri, aki vissza tud idézni valamit a középiskolai fizikaóráról, ha mást nem, a gázok térfogatának és a rájuk ható nyomásnak az összefüggéséről szóló Boyle-Mariotte törvényt minden bizonnyal tanultuk. De Boyle ennél is fontosabb szereplője volt a tudományos forradalom korának: a híres légszivattyú tervezőjét tiszteljük benne, általánosabban pedig Isaac Newton mellett a kísérleti tudomány egyik megalkotóját. Ne higgyük persze azt, hogy a tapasztalat és a kísérlet korábban ne lett volna fontos, Boyle és kollégái számára azonban különleges szerepet játszott az ellenőrzött körülmények közt lefolytatott kísérlet, amelynek eredményét az eseményre kifejezetten meghívott úriemberek tanúsították (nem akárkinek a szava számított, a tapasztalati tudomány demokratikus eszménye még a jövő fejleménye volt).

5162rnu8dml.jpgBoyle-t a tudományos szkepszis egyik fontos képviselőjének is tartották, nem utolsó sorban The Sceptical Chymist című könyve miatt, amelyben - legalábbis a régebbi szakirodalom szerint - az alkimisták hiszékenységét kritizálta. Az 1990-es években azonban egymást érték azok a tudománytörténeti elemzések (a legalaposabb közülük Lawrence Principe tollából The Aspiring Adept című könyv), amelyek publikálatlan források, levelek és kéziratos kísérleti jegyzőkönyvek alapján arra hívták fel a figyelmet, hogy Boyle nem csak a Tudományos forradalom egyik legfontosabb alakja, hanem az alkímia lelkes követője is volt.

Boyle ezzel a többirányú lelkesedésével persze valójában tipikus képviselője volt annak a kornak, amikor mindaz, amit ma a modern tudomány megalapozásának tekintünk, és mindaz, amit ma egyáltalán nem tekintünk a tudomány részének (mágia, alkímia, hermetizmus, számmisztika, stb), gyakran átfedett egymással, a két hagyomány (bár valószínűleg helyesebb volna kettőnél több hagyományról beszélni) kölcsönösen megtermékenyítette egymást, gondoljunk csak magára, a nagy Newtonra.  

Boyle - mint Principe megmutatja - a szkeptikus vegyészről szóló könyvében valójában nem is az alkimistákat kritizálja, hanem azokat a "filozófiátlan" gyógyszerészeket és kézikönyv szerzőket, akik az elmélet ismeretének hiányában tevékenykednek. Az alkímiai tevékenység ezzel szemben kifejezetten közel áll a szívéhez, a transzmutációt lehetségesnek tartja, sőt 1678 körül egyszer maga is megtapasztalja. A Filozófusok kövéről nem csupán úgy véli, hogy segítségével a fémek arannyá változtathatóak, hanem azt is gondolja, hogy angyalokat lehet vele idézni. Az alkímia tehát a korban aggasztóan növekvő ateizmus elleni védekezésben is segíthetett. Boyle ezen a területen, csakúgy mint fizikájában, a kísérleti tudomány szószólója, úgy gondolja, az alkímiai transzmutációt a laborban kell létrehozni.

Nem véletlen azonban, hogy Boyle alkímia iránti lelkesedése sokáig elkerülte a tudománytörténészek figyelmét. Ennek részben az volt az oka, hogy a források kéziratban maradtak, elő kellett őket bányászni a levéltárak mélyéről, részben pedig az, hogy Boyle maga is titkolta. Kiterjedt alkímiai levelezésében kriptográfiai módszerekre támaszkodott, használt név behelyettesítéseket, kódszavakat, és több monoalfabetikus titkosírást. Láthatóan nem szerette volna, ha alkímiai kísérleteinek eredményei kitudódnak. Az eljárás és a körülmények arra utalnak, hogy Boyle titkolózásának célja nem a felfedezés elsőbbségének biztosítása volt, mint más, a korban élt tudósok anagrammái esetében, hanem a tanult asszisztensei kíváncsiságától védte az alkímiai titkokat.

 Kövess itt a blogon vagy a Facebookon, hogy értesülj a legújabb bejegyzésről! 

A bejegyzés trackback címe:

http://kripto.blog.hu/api/trackback/id/tr177486140

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.

Nincsenek hozzászólások.