Érdekes párhuzam figyelhető meg az írás kialakulása, és a rejtjelezési módszerek egyik válfajának fejlődése közt. Általánosságban azt lehet mondani, hogy míg az írás kialakulása a konkréttól az absztraktig, illetve a fogalmi nyelvtől az egyedi nyelvig vezet, a behelyettesítéses titkosírásoktól a kódírásig éppen fordított fejlődési tendencia figyelhető meg. Ezt a megfigyelést szeretném bővebben kifejteni a következő bejegyzésben - TOKAI GÁBOR vendégposztja

 

Vajon melyikünk emlékszik még arra, hogy mit gondolt a „felnőttek” írásáról, mielőtt megtanult írni, vagy arra, hogy mit gondolt vajon a nyelvről, amit használ? Azt gondolom, hogy ez a nyelvfogalom hasonló lehet az írásbeliség előtti, illetve az íráshasználatot nem ismerő népcsoportok nyelvfogalmához, jóllehet kétséges, hogy a kisgyerekek egyáltalán gondolnak-e ilyesmire. Fokozottan érdekes lehet ez a kérdés az olyan gyerekek esetében, akik vegyes házasságból származnak, és egyszerre sajátították el a különböző anyanyelvű szüleik nyelvét, mivel náluk a fogalomnak és a megnevezésének a viszonya eleve árnyaltabb lehet. Az pedig kifejezetten elgondolkodtató, ha a szülők olyan egymáshoz közeli nyelveket beszélnek, mint a spanyol és a portugál, a holland és a német, a cseh és a lengyel, vagy a szlovén és a szerb (vagy akár csak ugyanannak a nyelvnek két nagyon különböző nyelvjárását beszélik), mivel a gyerek könnyen eljuthat arra a gondolatra, hogy a nyelvnek a fogalomnál kisebb alkotórészei is lehetnek. Az írásbeliség előtti, és az írásbeliség perifériáján élő népek írásalkotói kísérletei mindenesetre egyértelműen arra utalnak, hogy a természetes nyelvfogalomban a szavak, fogalmak, és nem a hangok képezik a nyelv alapegységeit. François Champollionról, az egyiptomi hieroglifák megfejtőjéről ugyanakkor az a történet járja, hogy kisgyermekként saját maga fejtette meg a betűírást a Biblia alapján, és egy személyes ismerősöm ugyanezt állítja magáról. Úgy vélem azonban, hogy ezt a „megfejtést” egyszersmind már befolyásolhatták a felnőttektől kapott olyan információk, hogy az egyes jelekben mit kell keresni (persze mi tagadás, ez még így is lenyűgöző!).

kaufman-full.jpgA legkorábbi történeti írások (a mezopotámiai ékírás, és a szomszédos, a mai Iránban használt proto-elámi írás, az egyiptomi hieroglif írás, a kínai írás, Amerikában pedig a mixték-azték írás) korai fázisukban mind piktografikus, azaz képírások; minden szónak az őt megjelenítő stilizált rajz felel meg. (A máig megfejtetlen Indus-völgyi írás rendszerére nem lehet egyértelműen következtetni, de az ismert formájában már nem képírásnak tűnik – vagy nem kerültek még elő a korai emlékei, vagy pedig egy elmélet szerint nincsenek is ilyenek, mivel az írás az elámi íráskörből származik. A maja írás ugyancsak fejlettebb formát mutat, de ez az általános vélekedés szerint – a kevés emlékről ismert ún. epi-olmék írással együtt – feltehetőleg az olmékok nem ismert képírásából alakulhatott ki.) A maguk konkrétságában megjelenített „tárgyak” elvileg bármilyen nyelvű olvasó számára ugyanazt jelentik, legfeljebb a „ki nem olvasott” viszonylatok okozhatnak némi problémát a közlés megértésében. (Ugyanez érvényes a legkorábbi számrendszerekre is, azonban nyilvánvaló hogy a nyelvtől lényegében teljesen eltérő logikára alapuló rendszer fejlődése nincs szinkronban, vagy közvetlen kapcsolatban az írás fejlődésével.) 

Ugyanezt igazolják azok a „primitív” írások, amelyeket a használóik esetleg már az írásfogalom ismeretében alakítottak ki, pl. az andoki (ajmara), és a kuna (Panama) írás Amerikában, a nszibidi írás Nigériában, az alaszkai (eszkimó) és a csukcs írás a Behring-szoros két oldalán. Különösen érdekes az a két írás, amelyik kialakítása viszonylag jól dokumentált, és amelyek megalkotása mindkét esetben egyetlen konkrét személy nevéhez fűződik: a csiroki (cherokee) írásé, amelyet egy Sequoyah (vagy Sikwayi) nevű indián alkotott meg 1823-ban, valamint az ún. Bamum írás Kamerunban, melyet pedig maga az ország királya (!), Njoya hozott létre 1903-ban. A korai szakaszában mindkét írás fogalomjeleket használt, majd mindkettő fokozatosan szótagírássá egyszerűsödött. Különleges írásemlék a 16. század végéről az ún. Rohonci-kódex, amely a nyelvet szintén fogalomírásként kezeli, és amelyről először Locsmándi Miklós feltételezte, hogy egy írástudatlan ember alakíthatta ki (a másik lehetőség, hogy az univerzális írások egy nagyon korai változatával van dolgunk).

Ha belegondolunk azonban egy képírás rendszerébe, számtalan megoldhatatlan problémába ütközünk: hogyan ábrázoljuk az igéket, az absztrakt fogalmakat és viszonyjelölő szavakat, és hogyan adjuk vissza a semmi jelentéssel nem bíró tulajdonneveket? A korai írások mindezt sikeresen megoldották: a nevek akkoriban még „beszélő nevek” voltak, ha pedig értelmezhetetlenek voltak (pl. városnevek), az ősi szimbólumaikkal jelölték őket; az igéket és absztrakt fogalmakat pedig a legkézenfekvőbb képzelettársításokkal alakították ki. Mindehhez ugyanakkor már kétségtelenül az írás használóinak közös megegyezésére volt szükség, amely a legelső lépést jelentette a nyelvtől (ill. a nyelv használóitól) függő absztrakció felé vezető úton. Ugyanilyen erjesztő hatással lehettek erre a minden nyelvben előforduló homonímák (azonos hangalakú, eltérő jelentésű szavak), valamint általánosságban a rövid, egy szótagból álló szavak, amelyek könnyen eredményezhettek olyan felismeréseket, mint amelyekre a mai játékos „képrejtvények” megalkotóit is elvezették.

A nyelvi absztrakció azonban valószínűleg lényegében a többnyelvűség hatására gyorsult fel. Kínában a mai napig ugyanazt a nyelvet beszélik, amit az írás kialakításakor, a kínai írás tehát lényegében ma is az ősi képírás formailag lényegesen leegyszerűsödött, kézírásos (kurzív) változata. Egyiptomban is ugyanazt a nyelvet beszélték a birodalom (és az írás) fennállása idején, a mixték képírás pedig annyira kezdetleges fokon állt, annyira nem jelölt semmilyen nyelvi sajátosságot, hogy az eltérő nyelvű aztékoknak semmilyen megértésbeli problémát nem jelentett az átvétele.

A nyelvi absztrakció írásban is megjelenő folyamata azonban (bár nyilvánvaló, hogy ilyen absztrakció akár az írásbeliség kialakulása előtt is magától értetődően létre jöhetett egy másik nyelv megismerése, vagy akár csak a nyelvjárási különbségek sajátosságainak tudatosulása révén; az írást használó népeknél pedig a fentebb már ismertetett módon) lényegében azzal a „vegyes házassággal” vette kezdetét, amikor a sémi nyelvű Sarrukín megdöntötte a sumer városállamokat éppen meghódító Lugalzaggeszi uralmát. A mintegy 150 évig uralkodó akkád dinasztia uralma alatt a sumer írnokoknak kényszerűen adaptálniuk kellett a sumer nyelven kialakult ideo- ill. logografikus írást (fogalom- ill. szóírást) az uralmon lévő dinasztia sémi nyelvére. A körülmények hatására a világ eddigi ismereteink szerint talán legbonyolultabb írásrendszere jött létre, amit közismert nevén ékírásnak hívunk. A sumer írnokoknak ki kellett találniuk, hogy miképpen írhatnak le egy teljesen ismeretlen nyelvű (akkád) szöveget a saját írásukkal. A sumer írást az akkád nyelvre alkalmazó írnokok ezek után egy eredeti sumer írásjelet négyféle jelentésben alkalmaztak: 1. az eredeti sumer jelentésében, 2. az akkád megfelelőjében, 3. a sumer hangalak visszaadására, 4. az akkád hangalak visszaadására. Ebben a környezetben vált el véglegesen a fogalom és a hangalak egymástól, és indult el a mezopotámiai írás a szótagírássá váló folyamaton.

Ebben a pillanatban vált a Kelet-Mediterráneumban ismertté a mezopotámiai és az egyiptomi írás, a krétai, hettita és bübloszi írásokat is ekkor alakították ki: képszerű megjelenésükben a hieroglifákra (illetve a bübloszi esetében inkább a hieratikus írásra) emlékeztetnek, rendszerükben viszont lényegében szótagírások. A szótagírás valószínűleg ugyancsak eléggé közel állhat a természetes nyelvfogalomhoz, mivel egyrészt a mássalhangzókat szinte lehetetlen önmagukban kiejteni, másrészt pedig a szótagok (zárt szótagokra is gondoljunk!) egy része önállóan is értelmes szavakat is jelöl a nyelvek nagy részében (az említett cseroki és bamum írások is ezen a ponton álltak meg dinamikus fejlődésükben). Érdekes módon a szótagírások soha nem fejlődtek betűírássá, sőt, az indiai eredetű (ún. abugida) írásokban még az is megesett, hogy a sémi mássalhangzóírást szótagírássá alakították át!

A nyelvi absztrakció legutolsó fázisát tulajdonképpen egy véletlen nyelvi sajátosság számlájára kell írnunk. A nyelvészek megállapítása szerint ugyanis az ún. sémi-hámi nyelvcsalád nyelvei nagyon jól elboldogulnak a magánhangzók jelölése nélkül. Az ide tartozó egyiptomi nyelvben valóban nem jelölték a magánhangzókat, így az itt is lejátszódó, bizonyos fokú nyelvi absztrakció során a zárt szótagokból kettős mássalhangzók lettek, a nyílt szótagokból pedig tulajdonképpen önálló mássalhangzók. Az egyiptomi írnokok ezeket a jeleket valószínűleg „szótagjelekként” tanulták meg, mindig hozzáértve az aktuális magánhangzót, bár így is alig hihető, hogy egyesek ne jöttek volna rá, hogy ezekkel a jelekkel az egész nyelvet leírhatnák… Nagyon sok múlik azonban azon, hogy az írást fogalmi szinten hogy tanulja meg az ember, mert éppenséggel ha azt „verik belé”, hogy a jelek mellé oda kell érteni egy magánhangzót is, talán el sem fognak gondolkozni a jelenségen az automatikus íráshasználat során. (Hasonló jelenség egyébként a székely írásnál is megfigyelhető, ahol az „e” hangot sokszor nem is írják ki, mintegy egyértelműnek véve, hogy azt a megelőző mássalhangzó betűjel már magában is foglalja.) Nyilvánvaló azonban, hogy az egyszerűsítés lehetőségét a nagyon hagyományőrző egyiptomi szemlélet alapvetően meggátolta. Ugyanez a konzervativizmus (vagy a tanulási folyamat során kialakult beidegződések) magyarázhatja azt is, hogy Mezopotámia sémi nyelvű írnokai sem éreztek késztetést arra, hogy – ha már úgyis alárendelt a nyelvükben a magánhangzók szerepe –, a szótagjeleket csak a mássalhangzótartalmuk szerint használják. Sőt, abban a korban, amikor az asszírok és a babiloniak már magától értetődő természetességgel használták az ékírás mellett az arámi mássalhangzóírást, a magukat a mezopotámiai birodalmak és kultúra örököseinek kinyilvánító perzsák saját írást alakítottak ki, amely megjelenését tekintve persze szimbolikusan a mezopotámiai ékírásra emlékeztetett, és minden célszerűségnek ellentmondva betűírás helyett szótagírás lett. (Hasonló szimbolizmus jelenik meg az egy évezreddel korábbi ugariti írás esetében, amely talán a rivális, egyiptomi orientációjú Büblosz ellenében alakít ki egy saját ékírást – mintegy sajátmagát a mezopotámiai kultúrkörhöz tartozónak tételezve –, azonban ez az írás rendszerét tekintve már a proto-sémi betűírásokhoz válik hasonlatossá.)

Ismét csak egy íráshagyományoktól nem terhelt népre, Egyiptom sémi nyelvű „vendégmunkásaira” volt szükség ahhoz, hogy mint a hettiták, krétaiak és büblosziak, szintén csak az írás „szótagjeleit” (azaz a nyílt szótagoknak az egyiptomi írásban megfelelő mássalhangzókat) vegyék át, és ne terheljék fölöslegesen az írásukat szójelölő és fogalompontosító (ún. determinatívum) jelekkel. Sokat elárul azonban a nyelvről és az írásról való korai gondolkozásról az a tény, hogy az ún. „proto-sínai” írás (amelyből a tudomány mai állása szerint a sémi betűírások származnak) nem a már meglévő „egyiptomi ábécét” vette használatba, hanem sajátos képszerű jeleket alakított ki, melyeknek csak az első mássalhangzóját vette figyelembe (ld. alef 'ökör', béth 'ház', gimel 'teve' stb.). Valószínű, hogy az írás használói kezdetben maguk is „szó- vagy szótagjelekként” olvasták és ejtették ki az egyiptomi írás alapján megalkotott jeleiket, de később egészen biztosan rájöttek, hogy valójában ezek a nyelv valódi építőkövei. A görögök ugyanis ezeket a karaktereket ugyan még az elnevezéseikkel együtt, de már a megjelölés jelentése nélkül vettek át: alpha, béta, gamma stb. (talán kevéssé ismert, hogy a görög elnevezések közt is akad „beszélő” elnevezés: omikron és omega = 'kis o' és 'nagy o', ami a hosszúságot különbözteti meg, továbbá epszilon és üpszilon = 'egyszerű e' és 'egyszerű u', a hosszú étá-val és az 'u'-nak ejtett „ou”-val szemben). És innentől már ismert a betűírás diadalmenete, amely az általános nyelvfogalomból már semmit sem tükrözött, kizárólag egy konkrét nyelv hangzását adta vissza – de az is nyilvánvalónak látszik, hogy mindez a használóinak a nyelv-képét is meghatározta a továbbiakban.

A vendégposzt folytatása két nap múlva kerül fel a blogra

A bejegyzés trackback címe:

http://kripto.blog.hu/api/trackback/id/tr427968204

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.

Nincsenek hozzászólások.

Tetszett a bejegyzés? Kövesd a blogot!

blog.hu