Érdekes párhuzam figyelhető meg az írás kialakulása és a rejtjelezési módszerek egyik válfajának fejlődése közt. Általánosságban azt lehet mondani, hogy míg az írás kialakulása a konkréttól az absztraktig, illetve a fogalmi nyelvtől az egyedi nyelvig vezet, a behelyettesítéses titkosírásoktól a kódírásig éppen fordított fejlődési tendencia figyelhető meg. Ezt a megfigyelést szeretném bővebben kifejteni a következő bejegyzésben - TOKAI GÁBOR vendégposztja, befejező rész

 

Bármennyire sikeres volt is Rossignol rendszere (a sokáig megfejthetetlennek vélt titkosírást csak 1890-ben sikerült feltörnie Étienne Bazeries-nek), és bármennyire következetesen is gondolhatta végig a homofónikus rejtjel lehetőségeit, a titkosírásfejlődés ösztönözte nyelvfogalom-fejlődés tekintetében ezt csupán egy zárványnak gondolhatjuk (mindazonáltal kézenfekvő a párhuzam az összetett ókori írások szótagírásra redukálása, és Rossignol módszere közt). Alig telt el ugyanis valamivel több egy évszázadnál a nyugati rejtjelezés kezdetei óta, amikor egy itáliai gondolkodó, Jacopo de Silvestri – 1526-ban megjelent Opus novum c. munkájában – a szavakat már a nyomtatásban megjelent, abc-sorrendű helyesírási kézikönyvek oldal-, oszlop- és sorszámaival kódolta (Gerhard F. Strasser: Lingua Universalis. Kryptologie und Theorie der Universalsprachen im 16-17. Jahrhundert, Wiesbaden, 1988, 64-68.), azaz már eljutott a fogalomírás gondolatáig. A leleményét azonban rövidesen teljesen elhomályosította egy 1569-ben megjelent portugál traktátus, amely először ismertette a kínai írást. Kevéssé ismert, hogy a modernizálódás útjára lépett Kínában a hangjelölő írás bevezetésének egyik legfontosabb ellenérve az volt, hogy a hagyományos, nehézkes, nagyon hosszú idő alatt elsajátítható írást ugyanúgy olvassa az összes nyelvjárás használója, akik esetlegesen szóban már meg sem értik egymást, így ez a nemzeti egység egyfajta letéteményesének számít. A 16. században pedig még ugyanennek a jelrendszernek a használata révén olyan teljesen más nyelvet használó népek is „megértették” egymást az írás által, mint a japánok (ők a „kandzsi” jeleket még mai napig használják a saját leleményű szótagírásaik – hiragana, katakana – mellett), vagy Kokinkína (a mai Vietnám) népei (számukra a portugálok alakították ki a ma ismert latin betűs írásrendszerüket). A reneszánsz Európában (egy egyetemesen olvasható írást igazi reneszánsz gondolatnak vélhetnénk) – vagy még inkább az élet minden terén univerzalitásra törekvő barokk korban – az egyetemes írás gondolata talán magától is megszületett volna; mindenesetre a kínai írás megismerése a nyelv és az írás viszonyát végképp egyértelművé tette. (Revelációértékkel éppen a kínai írás kurzív – a képszerű fogalmakra már nem emlékeztető –, absztrakt megjelenésű fogalomjelei bírhattak, ugyanis az egyiptomi írás – melyet éppen a reneszánsz korszak fedezett fel (újra) magának – képszerű (és ekként is értelmezett) jelei nem eredményeztek ilyen kísérleteket.)

A 17. század – ha ebből a szempontból tekintjük – az univerzális írások tervezetének a százada, amelyben nem az információ titkosítása, hanem éppen a nyilvánvalóvá tétele volt a központi gondolat – legalábbis tudományos körökben. A nyelvet fogalmi szinten leképező, a 16. század végén keletkezett Rohonci-kódex (ha hihetünk a szerző saját datálásának, 1593-ban fejezték be) ugyancsak lehet egy ilyen korai univerzális írás, azonban, hogy ez a titkosírásként számon tartott kézirat a legprimitívebb vagy a legmodernebb nyelvfogalom szülötte-e (talán itt látszik legjobban, hogy milyen szoros összefüggésben van a kettő), azt majd csak az alaposabb vizsgálat fogja tudni (remélhetőleg) eldönteni. Mindenesetre az univerzális írás-tervezetek nem titkosírások (ahogyan egyébként egy írástudatlan ember saját írásrendszere sem): a nyelv logikáját szeretnék minél közérthetőbbé tenni.

Úgy tűnik, a korszakban a szellemi erők egészen más terepen munkálkodtak, mint a titkosírás gyakorlati alkalmazói – közben a homofónikus írások különböző változatai élték a virágkorukat a praktikus szempontjaik követelményei szerint. A 19. század azonban nagy megrendülést okozott a korábban megfejthetetlennek tartott titkosírások hívői között. Jean François Champollion 1822-ben megfejtette az egyiptomi hieroglifák titkát (Thomas Young 1814-18-as ígéretes kezdetei után), Henry Creswicke Rawlinson 1838-ban az óperzsa ékírást (Georg Friedrich Grotefend 1802-es kezdeményei után), Friedrich Wilhelm Kasiski 1863-ban a polialfabetikus titkosírást (Charles Babbage közöletlen művében már 1854-ben), a már említett Étienne Bazeries pedig a „Nagy Rejtjelet” 1890-ben. Mindez komoly érvet jelenthetett a 19. század kriptográfusai számára, hogy végleg leszámoljanak minden olyan rejtjelezéssel, amely az egyedi, hangzó nyelv bármiféle sajátosságait tükrözi, és beköszöntött a kódírások korszaka, és ezzel tulajdonképpen a titkosírások (egyik vonulatának) története vissza is tért az írásfejlődés kezdeteihez, a fogalomíráshoz.

Mint láttuk, ez akár a homofónikus írások nomenklátorainak túlsúlyba kerülése révén is kialakulhatott volna, azonban az elterjedése – lényegében – mégis a teljesen eltérő célzattal kialakított univerzális írásokhoz kapcsolódott. A rejtjelezés történetének ismerői ugyanis a modern kori kódírás kialakulását Christian Heinrich Wolke 1797-ben megjelent ún. paszigráfiai szótárához kapcsolják (Révay Zoltán: Titkosírások. Fejezetek a rejtjelezés történetéből. Lazi Könyvkiadó, Szeged, 2001, 199-202.). A paszigráfiai szótár nem más, mint egy több nyelven elkészített szójegyzék, melynek a tételeit jelentés szerint rendezték egymás mellé, minden szócikknek egy számot adva. A modern kori kódírás közvetlen előzménye minden bizonnyal ez volt, meg kell azonban említeni, hogy a német-római császár megbízására (a soknyelvű Habsburg-birodalom egy mindenki által egyformán olvasható írás általi egységesülésének a gondolatával) Athanasius Kircher már a 17. században alkalmazta ezt az elvet 1659-es Polygraphia nova et universalis c. kéziratában, ahol azonban a szerző még az „ideogramm+számkód(+rag)” megoldást alkalmazta. (Gerhard F. Strasser: Lingua Universalis. Kryptologie und Theorie der Universalsprachen im 16-17. Jahrhundert, Wiesbaden, 1988, 53., 144-178.)

Ezen elv szerint tehát elégséges egy számsorozatot leírnunk a saját nyelvünkön, amelyet az ismeretlen nyelvű levelezőpartnerünk a szótár alapján a saját nyelvén fog tudni elolvasni. Az univerzális írástervezetekkel való összefüggés tehát minden bizonnyal nyilvánvaló... Ez magyarázza azt is, hogy a modern kori kódírások számkombinációkat használnak kódolásra, nem pedig olyan absztrakt jeleket, amelyekkel az univerzális írások tudós megalkotói egyébként is inkább a nyelvi jelenségek összefüggéseit szerették volna ábrázolni, nem pedig azok elrejtését.

A figyelmes olvasó nyilván észrevette, hogy a fentebb említett Jacopo de Silvestri évszázadokkal előzte meg a korát, amikor a saját írástervezetében már a korban közismert helyesírási szójegyzékek előfordulási kódját helyettesítette be az egyes fogalmaknak (vegyük észre azt is, hogy a méltatlanul elfelejtett, zseniális Silvestri egyben a kémtörténetekből jól ismert „könyvkód” alkalmazásának az alapjait is lefektette!).

zimmer7.jpgA kódírások virágzásának csúcspontja az I. Világháború volt. Az első, igazán éles helyzetben való alkalmazása egyben azonban a végét is jelentette, ugyanis az elhíresült ún. „Zimmermann-távirat” váratlan megfejtése a háború egész kimenetelére is befolyással volt, mivel az Egyesült Államok hadbalépésének egyik kiváltó oka lett. Kevéssé ismert mozzanata a háborúnak, hogy a német hadvezetés ebben a táviratban próbálta meg hadba lépésre bírni Mexikót, Új-Mexikó, Arizona és Texas (korábban mexikói birtokok) nagylelkű „felajánlásával”. (Az elfogott távirat megfejtéséhez fél évre volt szüksége a brit kódfejtő iroda két munkatársának, William Montgomery-nek és Nigel de Grey-nek, akik részben két korábban elfogott német kódkönyvnek a segítségével, de főleg logikai úton dekódolták a kódírást.) Bár a kódírás ezután sem lehetetlenült el teljesen, kétségtelen, hogy ezt követően a titkosítás újra egy másfajta irányba, a polialfabetikus rejtjelezés egy továbbfejlesztett változata felé fordult (legismertebb példája ennek a német „Enigma” nevű rejtjelező gép).

A modern kori kódírás alkalmazói abban a hiszemben éltek, hogy a fogalmi szinten leképzett írás – mivel az egyedi, hangzó nyelv minden sajátosságát eltüntette – elvileg megfejthetetlen. Tulajdonképpen így is van, ha kontextus nélküli, ismeretlen korból, ismeretlen környezetből származó fogalomírással találkozunk. Ez az írás azonban még mindig visszatükröz valamit a nyelv egyediségéből, mivel ugyan a fogalomkészletünk azonos, a nyelvi viszonyokat viszont minden nyelv másként fejezi ki (hogy csak az ismert főbb típusokat említsük – amelynek még számtalan, egyedi nyelvekre jellemző változata van –: tőhajlítás (flektálás), toldalékolás (agglutináció), elszigetelés (izoláció), bekebelezés (inkorporáció)). Ennyit minimálisan is ki lehet következtetni egy fogalomírásból – ha többet nem is. A Zimmermann-táviratot azért lehetett elsősorban megfejteni, mert ismert volt a szöveg tágabb környezete – esetleges nyelvi viszonyai és tartalma stb. De a Rohonci-kódex értelmezése is azért volt egyáltalán lehetséges, mert a kiegészítő információk (az újszövetségi témájú illusztrációk – néhol a szereplők fölé írt megnevezésekkel stb.) határozott támpontokat adtak a szöveg tartalmára nézve.

Mindez azonban már egy magasabb szintje (a félreértések elkerülése végett: nem színvonalában, hanem struktúrájában) a nyelvi jelenségek értelmezésének. Ismereteim szerint még a nyelvi jellegzetességeket olyan bonyolult áttételeken keresztül elfedő titkosítási rendszerek megfejtésének, mint az Enigma is (a világszínvonalú matematikai képzettségen és az ezt kiszolgáló technikai háttéren túl) olyan kisegítő információk vezettek a megfejtéséhez, mint a téma valószínűsítése (időjárásjelentési adatok a tengeralattjárók számára), valamint egy-egy „leadó” sajátos szóhasználata.

A közlés ilyen finomságai – visszakanyarodva az eredeti témánkhoz – a legkorábbi írások értelmezésénél ugyan nyilvánvalóan nem jöhetnek számításba, a szövegek feltételezett kontextusa (többnyire gazdasági elszámolásokról van szó) nélkül azonban a legkorábbi piktografikus (képírásos) szövegeket is a legfantasztikusabb módokon értelmezhetnénk (ez nem is olyan nyilvánvaló, mint amilyennek első pillantásra látszik, ugyanis számos önjelölt „íráskutató” a kontextust félreértelmezi, vagy teljesen figyelmen kívül is hagyja).

A bejegyzés trackback címe:

http://kripto.blog.hu/api/trackback/id/tr987968216

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.

Nincsenek hozzászólások.