A tengerparti fák gyökerüket kihúzva rendezett sorokban úszni indulnak a vízbe; két lábon járó gombolyagok sétálnak a parkban az emberek között; az égre a szivárványt egy íves pályán haladó repülő festi, amelyet bizonyára erre a célra töltöttek fel színes festékkel; az ágyon szeretkező pár bőre lassan pikkelyessé válik, és a bizarr kettős egyetlen aligátorrá egyesülve lemászik a földre; a töltőtollkezű művész tintásüvege mellett a hintaszékében ülve jegyzetel, míg egy erőszakos golyóstoll véget nem vet az életének; ovális fejű lények bőrt és húst szerelnek csodálkozó csontvázakra, amelyek így rendes emberekké fejlődnek; vízcseppek fára másznak, hogy onnan aláhullhassanak - mindez csak néhány jelenet a Codex Seraphinianusból, a rejtélyes könyvből, amely teli van különös lényekkel, kémiai reakciók ismertetésével, emberi és állati testrészekkel, soha nem volt népek és városok leírásaival, és sok egyéb, nehezen meghatározható furcsasággal, amelyeket egyetlen dolog kapcsol össze: valamennyien teljesen abszurdak.

Az olasz építész, Luigi Serafini (1949-) az 1970-es évek második felében készítette el a monumentális, több, mint hétszáz oldalas könyvet, amely nagyszámú „tudományos” ábrázolása mellett hosszas szövegmagyarázatokat tartalmaz, de a szöveg semmilyen ismert írásra nem emlékeztet, teljesen olvashatatlan. Serafini három-négy évet töltött a kódex megírásával és illusztrálásával, miközben építészeti megrendeléseket vállalt, hogy megéljen, és végül csak azért fejezte be, mert a kiadója türelmetlenkedett.

A Codex Seraphinianus kis példányszámban jelent meg rendkívül drágán, és bár azóta többször is újranyomták, könyvgyűjtők még mindig sok pénzt adnak egy példányáért. Attól függően, hogy egy frissebb kiadás dedikálatlan kötetét, vagy az első kiadás dedikált példányát vennénk meg, 150-550 eurót is fizethetünk érte a könyvpiacon. Szerencsére azonban jó felbontásban le is tölthetjük az internetről.

A kötet, amelyet sokan a Voynich kézirat paródiájának tartanak, tizenegy fejezetet tartalmaz, mindegyik elején belső címoldallal és tartalomjegyzékkel. A képek alapján e fejezetfelosztás tematikusnak tűnik, van biológiai, építészeti, járművekről, állat- és növényvilágról szóló, bizarr kétlábú lényeket bemutató, történelmi, távoli népek szokásairól szóló és játékokat bemutató fejezet, sőt, olyan is, amely mintha a kódexben szereplő írás történetét ismertetné.

A Codex Seraphinianus megjelenése óta a kódfejtők figyelmének középpontjában áll, számos statisztikai és nyelvészeti vizsgálatot végeztek rajta, írásrendszere egyetemi szakdolgozat témájává vált. Néhány kutató nem kevés munkával megfejtette a kódex számait, a betűk azonban ellenálltak minden vizsgálatnak.

A találgatás arról, hogy a szöveg titkosírás, mesterséges kódnyelv vagy netán blöff volna, három évtizeden keresztül tartott. Az hozott végül fordulatot, hogy nem is olyan régen, 2009. május 8-án Serafini az Oxfordi Könyvbarátok Egyesületében előadást tartott, és bevallotta, a kódex szövege nem hordoz megfejthető jelentést, hanem úgynevezett aszemikus írás. Az aszemikus írás egyfajta automatikus írás, a szerző anélkül hoz létre egy kívülről írásra emlékeztető karakterfolyamot, hogy előre meghatározott tartalmat szeretne közölni. Bár az aszemikus írást senki nem tudja elolvasni, mégis az olvasáshoz hasonló tapasztalatot vált ki bennünk. Az oxfordi közönség egy tagja szerint, aki beszédét feljegyezte, így fogalmazott:

A könyv azt az érzést kelti az olvasóban, mintha nem volna írástudó, ez az érzés pedig a képzeletét serkenti; olyan, mint amikor gyerekek belenéznek egy könyvbe: nem tudják elolvasni, de felfogják, hogy hordoznia kell értelmet (és valóban, hordoz is a felnőttek számára), és elképzelik, mi is lehet ez az értelem… A kódex írása írás, és nem nyelv, még ha azt a benyomást kelti is, mintha az volna. Úgy néz ki, mintha jelentene valamit, de nem jelent; szabad a nyelv és a szintaxis korlátaitól. A látvány, és nem a nyelv része.

Bár Serafini azóta több interjúban is megerősítette, hogy a Codex írása megfejthetetlen, sokan vannak, akik nem hisznek neki, és tovább kísérleteznek a kódjelek feltörésével. A rejtvénytől, amely sokáig elkísérte a kódfejtőket, nem lehet csak úgy, egy szimpla nyilatkozattal megfosztani őket.

Serafini egyébként egy interjúban valamiféle korai blog előzménynek tekinti a könyvét:

Igyekeztem megszólítani embertársaimat, hasonlóan, mint ahogy a bloggerek teszik. A Codex Seraphinianus és a digitális kultúra nem függetlenek egymástól. Valahogy előre vetítettem a netet azzal, hogy a könyvemet minél több emberrel osztottam meg. Azért akartam, hogy a Codex könyvformában megjelenjen, mert ki akartam lépni a galériák zárt világából.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.