A középkori alkimista kézikönyvek rendszeresen figyelmeztetik olvasóikat, hogy a bennük szereplő tudás titkos, csak az arra érdemesek, a beavatottak számára hozzáférhető. E könyveket olvasva elitista, elzárkózó, ezoterikus tudomány bontakozik ki szemünk előtt, amely ellentmond a mi nyílt, publikus, demokratikus tudományeszményünknek, amely a bárhol, bárki által megismételhető kísérletekben hisz, és tagadja a csak beavatottak számára, csak megfelelő pillanatban (megfelelő csillagállás alatt) feltáruló igazságot.

A fémek átalakításáról szóló kézikönyvek persze mindent meg is tesznek, hogy az érdemteleneket távol tartsák a titkos tudástól. Szimbólumokat alkalmaznak az egyes anyagok (például a higany) és folyamatok (például a szublimáció) megjelölésére. Kódneveket használnak, fém, bolygó és istenneveket alkalmaznak egymás helyett. E kódszavak olyannyira következetlenül (vagy következetesen?) jelennek meg az alkímiában, hogy gyakran nem is tudjuk, az aranycsinálás gyakorlata vagy szimbolikus beavatás zajlik-e szemünk előtt a szövegben. Esetleg mindkettő egyszerre. A receptekhez nincsen közvetlen hozzáférésünk, kódrendszerük a laikus érdeklődés félrevezetésére és távoltartására szolgál, nem tudhatjuk, pontosan mit is akartak elérni az alkimisták azon kívül, hogy a beavatandókat minél hosszabb és fáradságosabb képzés elé állítsák.

Első megközelítésben puszta praxisnak, az aranycsinálás gyakorlatának tűnik. Az alkimista kemencék, desztilláló edények, lombikok, fiolák, tüzek és retorták között dolgozva, a világ kíváncsiságától elzárva, magányosan vagy legfeljebb egy segéd közreműködésével a higany (mercurius), a kén (sulphur) és (a 16. századtól) a só (salt) princípiumaiból igyekszik aranyat gyártani. Az aranycsinálás folyamata rendkívül bonyolult. A négy alapelemnek és négy színnek megfelelő négy szakasz (a földszerű, fekete nigredo, a vizes, fehérítő albedo, a levegőszerű sárgítás, a citratio, és a végső, tűzszerű rubedo) tagolja a tökéletesedő anyag útját, amely a solutio, coagulatio, albatio, corruptio, proiectio, mortificatio, coniunctio vagy transmutatio eredményeképp prima materiaból tökéletes anyaggá lesz.

A laboratóriumi gyakorlat azonban csupán az első (és nem is a legfontosabb) szint. Sokan figyelmeztetnek, hogy aki kémiai szempontból próbál kiigazodni az alkímián, hibát követ el, ugyanúgy, mint aki szabadkőműves szimbólumok alapján akar házat építeni. A kézikönyvekben lapozgatva teljes bonyolultságában tárul elénk egy nagyon gazdag képi szimbólumrendszer, amelynek legszebb példái kora újkori fametszeteken maradtak ránk. A nemtelen matéria tökéletesedése e képeken történetivé válik, az anyag meghal és feltámad, nászra kel önmagával és sokasodik, a kén és a higany megszemélyesül, fehér szüzekké, vörös ifjakká, feldarabolt királyokká, lányaikkal szeretkező apákká lesz. Az átalakulás résztvevői és eseményei közül a mercurius, a sulphur, a conjunctio és a mortificatio valamint a retorták mint a halál és a születés színhelyei futották be a leglátványosabb karriert az alkímia metaforáiban és nagyon gazdag képi világában. Ezek sokszor király és királynő, szűz, oroszlánok küzdelme, sas, kígyó, hattyú, nap, hold, nász, királygyilkosság, sír és ravatal képében tűnnek fel. Az arany keletkezéshez valami más pusztulásán keresztül vezet az út, corruptio unius est generatio alterius, ezért kell meghalniuk a képeken ábrázolt királyoknak. Csak a bomláson keresztül születhet új élet. A gyilkosság és a rothadás azonban nem végleges, hanem az értékesebb keletkezéséhez vezető kegyetlen, de szükséges út. Ez az előfeltétele az új születésnek, feltámadásnak, a vörös ifjak és fehér menyasszonyok egymásra találásának.

Ahogy a laboratóriumban a prima materia a lombikban, úgy e történetekben a királyi szubsztancia a sírban, börtönben, vagy a tenger fenekén várja az átalakulást. A lombik máskor anyaméh, filozófusok tojása, olvasztókohó, tisztító fürdő vagy zöld oroszlán. A különféle edényeket és desztilláló készülékeket formájuk okán medvének, teknősnek, gólyának, hétfejű hidrának, egybefogódzó ikreknek, önnön mellét tépkedő pelikánnak ábrázolják. Az alkimista számára nincsen élettelen tárgy a laboratóriumban. Türelmes olvasó kiismerheti, hogy a természet mely részlete a kémiai folyamat mely mozzanatának felel meg, csak egy kérdésre nem tud végül választ adni: melyik a jelkép, mely ábrázol, és melyik a jelölt, a szimbolizált tárgy? Vajon a spirituális történetek szolgálnak a kémiai folyamat hasonlatául, vagy pedig a lombikok, tüzek, transzmutációk, konjunkciók jelképeznek valamiféle megfogalmazhatatlan szellemi folyamatot?

Az alkímia ugyanis korai megfogalmazásaitól kezdve pszichológiai és filozófiai dimenziókkal is bír. A fizikai arany létrehozása, az alkimia operativa másodlagos ahhoz képest, hogy az alkimista önnön lelkében a lelki aranyat igyekszik előállítani (alkimia speculativa). Az alkímiai átalakulások leírásainak referenciája nem a fémeknek, hanem az ember szellemi életének az átalakulása. Az alkimista önmagát kívánja a tökéletesség állapotába helyezni. Az alkímiai gyakorlat praktikus, ikonológiai, pszichológiai és filozófiai szintjei a valódi alkimisták számára szétbogozhatatlan egységet alkotnak.

 

Minden okunk megvan azt feltételezni, hogy egy ennyire elitista, elzárkózó tudomány a kódnevek nagy választéka és a titkos szimbólumok hosszú sora mellett bizonyára gyakran élt a titkosírások eszköztárával is. Ez olyannyira logikus, hogy a szakirodalomban számos szerző meg van győződve az igazságáról, és rendszeresen hangoztatja. Pedig a legkevésbé sincsen így! Teljes szavakat, fogalmakat és folyamatokat helyettesítő kódnevek és szimbólumok igen, de betűket helyettesítő rejtjelkarakterek nem képezik az alkimista eszköztárának részét. Legalábbis a 16. század végéig, szinte elenyésző a titkosírások aránya az alkímiai szövegekben. A 17. században elszaporodnak a példák, Robert Boyle, a híres tudós rejtjelezi az alkímiai kísérleteinek jegyzőkönyveit, és más szerzők is írnak alkímiai naplókat behelyettesítéses titkosírással, de még ekkor sem válik általánossá a kriptográfia használata az aranycsinálás terén.

És miért nem? Ahogy Agnieszka Rec, a Yale egyetemen (a Voynich kéziratot őrző Beinicke library közvetlen közelében) dolgozó kiváló alkímiatörténész érvel, azért nem, mert a kriptográfia használatával a szerző elvesztené a kontrollt a titkos szöveg tartalma felett. Míg az alkímiai szimbolizmus megértése és felfejtése több éves tanulmányokat és fokozatos beavatást igényel (egyébként hogyan érthetnénk, mire vonatkozik a zöld oroszlán a szövegben?), addig a titkosírás megfejtése csupán a rejtjelkulcs megszerzését vagy rekonstruálását feltételezi. Akinek sikerül szert tenni rá, vagy feltörni, az szabadon hozzáférhet az alkimista titkaihoz.

Bármennyire is különös, a rejtjelezés túlságosan kockázatos eszköz volt az alkimista számára, hogy tudását az avatatlanoktól megvédje.

 Kövess itt a blogon vagy a Facebookon, hogy értesülj a legújabb bejegyzésről!

A bejegyzés második felében Agnieszka Rec, alkímiatörténész (Yale Egyetem, New Haven) kiváló cikkét foglaltam össze. 

 

 

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.