Pierre Guldin 1622-es művét, a Problema arithmeticum de rerum combinationibus című tanulmányt vélhetően nagyon kevesen olvassák mostanában, pedig egészen modern gondolatokat tartalmaz. A szerző először is kiszámolta az ábécé huszonhárom betűjéből képezhető különböző hosszúságú (2-23 betűs) szavak számát.  Úgy találta, hetvenezerszer milliárdszor milliárd ilyen szó alkotható. Ezután kiszámolta, hány ezeroldalas könyvre volna szükségünk, ha ezeket a szavakat mind rögzíteni szeretnénk száz soros oldalakon hatvan karakteres sorokban. Azután e könyvek elhelyezésére könyvtárat tervezett, melynek termei - ha az összes lehetséges szókombinációt tartalmazó könyvet elhelyeznénk bennük - lefednék a földön rendelkezésünkre álló szárazföldet, és még a tengerre vagy a már elhelyezett épületek tetejére is jutna belőlük. 

Akinek erről a gondolatról Jorge Luis Borges Bábeli könyvtár című novellája jut eszébe, az jó nyomon halad. Borges ebben az írásában - talán éppen Guldin alapján - egy világméretű könyvtár lehetőségét vázolja fel, amelyben minden elképzelhető könyvhosszúságú betűkombináció megtalálható, azonos méretű, nagyságú és kötésű kötetekbe kötve. Zömében természetesen értelmetlen betűsorozatok állnak e könyvekben, de minthogy minden betűkömbinációt tartalmaznak, ezért e könyvtárban valahol szükségképpen fellelhető Cervantes Don Quijote-je, sőt, Borges Bábeli könyvtára is.  

Guldin írása tipikus terméke a 16-17. századnak, amikor drasztikusan megnőtt a különbség a rendelkezésre álló ismeretek és a rendszerezési eljárások hatékonysága között, a világ alkotóelemei felsorolásának kérdése sürgetővé vált, egyre-másra születtek a világ fogalmi rendszerét szerkezetileg leképező vagy betűrendben felsoroló enciklopédiák, világszínházak, mnemotechnikai rendszerek, Wunderkammerek, könyvtárak, katalógusok és kombinatorikus rendszerek.

Raimundus Lullus (1232 - 1315) annyira régen élt, hogy senki sem várná, hogy a számítógép történetének szereplőjévé váljék, azt még kevésbé, hogy az első fejezet róla szóljon. Pedig az általa szerkesztett Ars magna (nagy művészet) valójában az első gondolkodógép volt, bár az elektronikát jóval megelőző korban született, bizonyos tekintetben mégiscsak a számítógép őse.

Lullus sokoldaló személy volt, egyaránt meghatározó a katalán irodalom, a filozófia, a kombinatorika és a kibernetika történetében. Rengeteget írt, fő műve az Ars Magna volt, amely - szerzője szándéka szerint - az emberi gondolkodás univerzális algoritmusa volt. Célkitűzése nem volt kevesebb, mint hogy fényt derítsen Isten valódi természetére, felfedje és bizonyítsa a világban lévő igazságokat, és egyetemes kulcsot adjon a felhasználó kezébe, aki a módszer révén a teljes tudást birtokába veheti. 

Az utókor megítélése azonban legalábbis ambivalensnek mondható, a módszer nem mindenki tetszését nyerte el.

A magyar Bethlen Miklós önéletírásában így élcelődött rajta:

Istennek hála a Lullianát nem tudom, azok csak bolondságoknak bolondságai, nem csak hiábavalóságoknak hiábavalóságai, melyről többet nem szólok, hanem csak azt mondom: ha tudós embernek nagy búsulása vagyon, vagy melancholiája érkezik, olvassa Raimundus Lullust, kivált cum iconibus, elfakad nevetve rajta.

Vajon hogyan kell megfejteni az alábbi képregényt? 

Bármennyire is furcsa, ez itt maga a Miatyánk, a Pater Noster, amelyet elvileg bármilyen nyelven el tudunk olvasni. A jelsorozat a 19. századi magyar tudóstól, Kovácsházi Istvántól származik, aki egy kétnyelvű, magyar–francia füzetben mutatta be forradalmi módszerét, a mindenki által könnyen érthető képnyelvet (Kovácsházi István Pantographia, Franklin, Budapest, 1877). De hogyan jutott Kovácsházi eszébe, hogy éppen a Miatyánk szövegén keresztül mutassa meg, milyen praktikus is a nyelvtervezete?

1964-ben a mindaddig különösebb visszhang nélkül publikáló 65 éves angol kutatóhölgy, Frances Amelia Yates (1899–1981) megjelentette a Giordano Bruno és a hermetikus hagyomány című könyvét. Valószínűleg ő sem sejtette, hogy a tudománytörténeti szakma egyik legnagyobb hatású könyvét küldte nyomdába. Ebben és a későbbi, hasonlóan nagy hatású könyveiben nem kevesebbet állított, mint hogy a modern természettudós közvetlen szellemi elődjét nem annyira a korábbi egyetemi értelmiségek és tudósok, hanem inkább a mágusok közt kell keresnünk.

Hogy megértsük, hogyan is védhető egy ilyen provokatív állítás, mindenekelőtt tisztáznunk kell két kérdést: mi az a hermetikus hagyomány, és miért volt népszerű a reneszánsz korában? 

A hermetikus hagyomány legfontosabb forrása a Corpus Hermeticum néven ismert szövegegyüttes volt. E szövegek a Kr. u. 1–3. században álltak össze számos, a hellenizmus kultúrkörében termékenyen egymásra talált, de tökéletesen különböző forrásból táplálkozó hagyományból. A reneszánsz tudósok azonban e szövegeket a legkorábbi időkből, Mózes korából eredeztették. Minthogy a 2–3. századi szövegegyüttesre érthető módon hatottak platonikus és a keresztény elemek, az ősidőkbe való - téves - visszadatálásuk következtében megfordult az oksági rend, és úgy tűnt, platonikus és a keresztény hagyományokat az iratok előre jelezték, ez pedig alaposan megnövelte a mitikus szerző, Hermész Triszmegisztosz tekintélyét. A helyes datálásra egyébként egészen 1614-ig kellett várni. Ekkor ugyanis a filológus Isaac Casaubon kimutatta, hogy a Mózes korabelinek vélt Corpus Hermeticum valójában Krisztus után keletkezett, nem tekinthető tehát próféciának, ha a megváltó eljöveteléről szóló célzásokat találunk benne. Casaubon ezzel megvonta az ősi tudástól azt, ami a legfontosabb volt a számára: a régiség mítoszát. A reneszánsz korában azonban ezt még nem tudták.

Hans Holbein képe, a Követek, a világ egyik leghíresebb festménye, nem véletlen, hogy a londoni National Gallery az egyik kitüntetettebb pontján állítja ki.

Átlagember leginkább a különös optikai trükkről ismeri: a festmény előterében egy eltorzított koponya található, amely, ha a festménytől jobbra állva, egy jól meghatározott szögből nézzük, "kisimul”, felveszi természetes alakját. 

John North tudománytörténész azonban egy híres könyvében azt állítja, a kép sokkal több titkot tartalmaz, mint amit hagyományosan tulajdonítanak neki: a rajta szereplő geometriai alakzatok (titkos egyenes, hatszög, csillag és a festményt majdnem egészében lefedő horoszkópnégyzet) titkos üzenetet rejt.

Pár hónapja bejárta a világsajtót a hír, mely szerint sikerült azonosítani Vlad Tepes, azaz Drakula gróf sírját, nem is akárhol, hanem egy nápolyi templomban. Bár a történelmi hagyomány úgy tartotta, Vlad Tepes egy törökök elleni csatában halt meg 1476-ban, az elmélet szerint valójában fogságba esett, majd kiszabadult, lányával együtt Itáliába került, és ott halt meg, sírja pedig ugyanabban a kolostorban van, ahol a lánya nyugszik, a Santa Maria la Nova nevű nápolyi templomban. 

Közelebbről megnézve az elméletet, bizonyos mértékig gyanakodni kezdhetünk. Kiötlője és népszerűsítője, Raffaello Glinni nem annyira megbízható történelmi kutatásairól, mint inkább összeesküvés-elméleteiről híres (írt már a templomosokról, a Da Vinci kódról és más effélékről), a Drakula nyughelyéről alkotott elmélete pedig hemzseg az ellentmondásokról és történelmi tévedésekről. E tévedésekről és ellentmondásokról több írás is született. 

Isaac Newton szinte egész életében foglalkozott alkímiával. Ez nem titok, számos tanulmány született róla, alkimista jegyzőkönyvei bárki számára hozzáférhetők. Valahogy mégsem nagyon hangsúlyozták az általános és középiskolákban, de még az egyetemi oktatásban sem, hogy a modern fizikát, matematikát, optikát és még néhány további tudományterületet forradalmasító Newton valójában 1 200 000 szóra rugó alkímiai feljegyzést hagyott hátra, érdeklődése az aranycsinálás tudománya iránt korántsem volt futó és a legkevésbé sem felszínes.

Összehasonlításképp, egy átlagos könyv körülbelül 100 000 szóból áll, Newton tehát több mint tízszer ennyit írt az alkímiáról. Igaz ugyan, hogy nem publikálta a feljegyzéseit, az azonban már a jegyzetek puszta mennyiségéből is következik, hogy nem volt mellékes számára ez a tudományterület. Majdnem egész életében készített alkímiai jegyzeteket, nem fiatalkori lelkesedés, de nem is az öregkori szenilitás jele volt ez nála. Harminc éven keresztül állt kapcsolatban angol alkimista körökkel, akikkel kéziratokat kölcsönöztek egymásnak. Érdeklődése azonban nem korlátozódott a puszta olvasásra, hanem, legalábbis 1696-ig, amíg ki nem nevezték az Állami Pénzverde igazgatójának, aktívan kísérletezett is, még saját laborja is volt. Azzal sem lehet érvelni, hogy e szövegek pusztán mások által írt könyvek kijegyzeteléseiként keletkeztek volna, mert bár jelentős részük valóban kivonatnak tekinthető, Newton alaposan kommentálta és kritizálta forrásait, hatalmas munkával elkészített egy alkímiai indexet, és maga is írt eredeti, alkímiai tárgyú szövegeket. Amikor halálakor felmérték könyvtárát, megállapították, hogy könyveinek egytized része alkímiai tárgyú volt.

A középkori alkimista kézikönyvek rendszeresen figyelmeztetik olvasóikat, hogy a bennük szereplő tudás titkos, csak az arra érdemesek, a beavatottak számára hozzáférhető. E könyveket olvasva elitista, elzárkózó, ezoterikus tudomány bontakozik ki szemünk előtt, amely ellentmond a mi nyílt, publikus, demokratikus tudományeszményünknek, amely a bárhol, bárki által megismételhető kísérletekben hisz, és tagadja a csak beavatottak számára, csak megfelelő pillanatban (megfelelő csillagállás alatt) feltáruló igazságot.

A fémek átalakításáról szóló kézikönyvek persze mindent meg is tesznek, hogy az érdemteleneket távol tartsák a titkos tudástól. Szimbólumokat alkalmaznak az egyes anyagok (például a higany) és folyamatok (például a szublimáció) megjelölésére. Kódneveket használnak, fém, bolygó és istenneveket alkalmaznak egymás helyett. E kódszavak olyannyira következetlenül (vagy következetesen?) jelennek meg az alkímiában, hogy gyakran nem is tudjuk, az aranycsinálás gyakorlata vagy szimbolikus beavatás zajlik-e szemünk előtt a szövegben. Esetleg mindkettő egyszerre. A receptekhez nincsen közvetlen hozzáférésünk, kódrendszerük a laikus érdeklődés félrevezetésére és távoltartására szolgál, nem tudhatjuk, pontosan mit is akartak elérni az alkimisták azon kívül, hogy a beavatandókat minél hosszabb és fáradságosabb képzés elé állítsák.

Az előző év márciusának egy vasárnap délutánján Mike Moffat, kanadai közgazdász különös dolgot talált a Western University könyvtárában, a Weldon libraryben (itt jegyezzük meg rögtön, hogy Kanadában nem ritka, hogy egy könyvtár vasárnap is nyitva tart, valamint, hogy a Western University Londonban van, de nem az angol, hanem az Ontario-beli Londonban). Mr Moffat egy könyvbe bedugott borítékból furcsa jeleket tartalmazó papírlapot húzott elő. Mindez először egy földönkívüli IKEA katalógusra emlékeztették, de azért mindjárt sejtette, hogy valójában rejtjelezett üzenetet tart a kezében. 

Miután több óra vizsgálat után sem tudta megoldani, az üzenetet feltette az internetre és felajánlott egy viszonylag szerény összeget a megfejtőnek. Megjegyezte még, hogy a lap hátulja a következő webcímet tartalmazza: http://000xyz.blog.ca/.

Jövendőmondók mindig szívesen használtak a történelem során kristályt, tükröt vagy más tükröződő felületű tárgyat, körmöt, kardot, elefántcsontot vagy akár egy vízzel töltött edényt a jóstevékenységhez. Hogy pontosan hogyan csinálták, azt érdekes módon nem is mindig tőlük maguktól, inkább a tevékenységüket elítélő inkvizítorok feljegyzéseiből, és a perbe fogott mágusok jegyzőkönyveiből tudjuk. Az inkvizítorok első kézből tudtak ismereteket szerezni a mágikus módszerekről, bár erről csak közvetetten és visszafogottan nyilatkoznak, nem ritkán alaposan átolvasták az ilyen módszereket tárgyaló mágikus kézikönyveket.

Nicolaus Eymeric, a híres katalán inkvizítor 1376-os könyvében érdekes részleteket találunk. Részletesen beszámol démonidéző szertartásokról, melyek során a nekromanciát végző mágus kört rajzol a földre, egy fiatal fiút állít a kör közepébe, elhelyez egy tükröt, egy kardot vagy bármilyen hasonló tárgyat a fiúval szemben, majd könyvet vesz kezébe, elolvassa az instrukciókat, és megidézi a démont. Egy másik szerző, a német Johann Hartlieb pedig a mágusok azon meggyőződéséről ír divinációs eljárásokról szóló nagy katalógusában, A tiltott tudományok könyvében, amely szerint, ha acél tükrüket megszentelik, abban angyalok és nem démonok fognak megjelenni.

Hogy a másik oldalt is szóhoz juttassuk, érdemes idézni egy teljességgel a démoni mágia tartományába tartozó varázsló kézikönyv receptjeit. A kristályba tekintve a recept szerint akár egy tolvaj kilétét is felfedhetjük. A kristály “üzembe helyezéséhez” Isten neveire van szükségünk (Adonay, Sabaoth, Hel, Hely, Sother, Emanuel, Alpha et O, stb.), majd ezek megfelelő módon történő kimondása után a mágus hozzáfoghat a szellemek idézéséhez, akik, ha megjelennek, elmondják neki az igazat. Mindehhez azonban nélkülözhetetlen, hogy egy szűz fiú is kéznél legyen. 

Hasonló mágikus apparátus és meglehetősen analóg kép körvonalazódik akkor is, ha valódi vagy állítólagos mágusok peranyagait olvassuk. A francia Jean de Bar 1398-as peranyagában és a kivégzését megelőző gyónásában, valamint az angol William Byg tárgyalási jegyzőkönyvében megint csak megszentelt kristályt, mágikus kézikönyvet, rituális – és a keresztény szertartásra nagyban emlékeztető – angyalidézési szövegeket, Krisztushoz és az angyalokhoz címzett imákat, gyermek médiumot, kincset és egy sor szellemet találunk. Ez utóbbiakat a mágusok rendre angyalnak vélnek, de a bírák tudják róluk, hogy valójában a mágusokat megtévesztő démonok.