A kutatóút előző részének beszámolója itt olvasható.

Az északra vezető út nem volt eseménytelen. Az autóbérlő cégek mindig nagyon optimisták, amikor az úton leselkedő veszélyekről van szó, így nem igazán magyarázzák el, mi a teendő, ha a hidakat és alagutakat megelőző fizetős kapukon való gyors áthaladást lehetővé tévő vonalkód meghibásodik, vagy amikor egy kis felkiáltó jel gyullad meg a műszerfalon. Kézikönyv nincsen, a sürgősségi telefonszámot nem annyira egyszerű felhívni egy magyar telefonról, az egyik hotelben véletlenül talált AVIS-os ügynök pedig legyintget, szerinte minden OK lesz.

A Keleti Part látványosságai azonban kárpótolnak az utazási stresszért. Philadelphia – nem utolsó sorban az alkímiai kutatásokért is felelős Chemical Heritage Foundation helyszíne – szép és egy délután alatt bejárható. 

A város, amely valaha az Egyesült Államok fővárosa volt egyesíti a felhőkarcolós és a 19. századi házakból álló amerikai városok varázsát, előnyeit és furcsaságát. A Delaware folyó felett „ívelő” híd szokás szerint monumentális.

Egy órával északra, Princeton-ban is dugó van, pedig azt hittem, kisváros. A középkori angol egyetemi kampuszokkal rivalizáló ál-középkori (akarom mondani: „neogótikus”) épületegyüttest mintha a turistáknak tervezték volna.

A hazai egyetemek tulajdoni viszonyait ismerve irigylésre ad okot, hogy a Princetoni Egyetemnek saját daruja is van, amely legalábbis az egyetem nevét viseli.

A lassan besötétedő egyetemi várostól még egy óra autóút New York, pontosabban Staten Island, ahol a következő hotel vár, szokás szerint ingyenes, de marha rossz kávéval, és sok-sok rántottában bővelkedő reggelivel. Staten Islandról a filmekből ismert komp visz Manhattanre.

Néhány nap városnézés, Manhattanre és Manhattanről vezető alagutak és hidak dugóiban való araszolás, múzeumozás és a rengeteg séta szüneteit metrócsempés és cementlapos kávézókban való pihenéssel töltöm.

A new yorki élményeket újabb kétórás autózás követte, ezúttal egy másik ál-középkori egyetem városába, New Havenbe. A valamikor iparvárosban ma a Yale a legnagyobb munkáltató, ez mindenesetre előnyére vált.

A távolról érkezett vendég (én!) tiszteletére szervezett ebéd a helység talán legelegánsabb éttermében kerül megrendezésre, a Beinicke library finanszírozza. Ezt követi a History department vezetőjével való barátkozás, majd maga az előadás, amiért érkeztem, a középkori hangulathoz hű módon rendkívül hideg, de marha hangulatos konferencia teremben. Az órás időtartamba sikerül belesűríteni a titok kutatás és a titkosírások történetének megannyi apró részletét, a kora újkori magyar történelem számukra ismeretlen részleteit, Rákóczi magánéletének titkait, és a kódfejtés módszereit. A kimerült előadót végül vacsorázni viszik.

Másnap reggel várt az utam végcélja, a Voynich kézirat. Hozzájutni nem volt könnyű. Először is a neogótikus épületegyüttes egyetlen modern része, a Beinicke könyvtár éppen átalakítás miatt volt zárva.

A gyűjtemény egy része ezért átköltözött egy kápolnaszerű konstrukcióba, ami persze soha nem működött templomként, eleve könyvtárnak tervezték.

De nem ez a fő nehezítés. A Voynich kéziratot olyan sokan szeretnék látni, olyan sok „megfejtés” születik róla, és ezért annyi megkeresés éri a könyvtárat, hogy a fokozott érdeklődésre kénytelenek volta azzal reagálni, hogy nagy felbontásban beszkennelték a kéziratot, és a Voynichot kikérő olvasókat ezekhez a képekhez irányítják. Én azonban magam szerettem volna a kezembe fogni, de nem azért, hogy megfejtsem, hanem azért, hogy a kezembe fogjam. Bár először megkaptam a Voynich kézirat kikérésekre automatikusan elküldött udvarias formalevelet, később mégis kiderült, hogy vendégelőadóként van annyi hitelem, hogy teljesítsék a kérésem. És így is történt, másnap reggel tízkor a legtermészetesebb módon ott várt az asztalon a világ legrejtélyesebb kézirata, legalábbis az, amiről a legtöbb őrült elmélet született.

Nehéz elmondani, mit is érez ilyenkor az ember. Leginkább és először is: semmit. Tudom, hogy kéne valamit, de nem. Aztán persze elgondolkozom, hogy ezt a könyvet fogta valamikor a kezében az, aki tudta, hogy mi ez, de sajnos pusztán azáltal, hogy én is megérintem, amit ő akkor megfogott, nem fogok hozzáférni a gondolataihoz.

Később különféle benyomások ébrednek bennem. A kézirat, ahogy már hosszú ideje érzem, egyszerűen nem illik a középkorba. Tudom, hogy a pergament laboratóriumi eszközökkel a 15. század elejére datálták, de egyszerűen nem hiszem el, hogy a szöveget is akkor írták volna. Ez nem titkosírás, különben már régen megfejtették volna. Nem is gyorsírás. Talán valamiféle mesterséges nyelv, de leginkább úgy érzem, automatikus írás eredménye lehet, azaz egy esztétikus írásszerűség, amelynek megvan a maga logikája, de a "szavai" jelentését hiába keressük. Ez az én elméletem (is), mindenki kigondolhatja a sajátját. Sokáig álltam a hamisítás elmélet pártján, nevezetesen, hogy valaki egyszerűen át akarta ejteni Voynich könyvkereskedőt, vagy esetleg ő maga készítette a kéziratot, hogy jó pénzért eladja (tudjuk, soha nem sikerült eladnia, és végül adományként került a Beinicke Library-be), de ennek az elméletnek ellentmond, hogy több 17. századi forrás is mintha egyértelműen említené a kéziratot, persze még nem Voynich néven. 

Ezeken gondolkodtam, míg mintegy másfél óra "olvasgatás" után elbúcsúztam a kézirattól, és - minden bizonnyal végleg - visszaadtam a könyvtárosnak.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.