A kutatóút előző részének beszámolója itt olvasható.

Az északra vezető út nem volt eseménytelen. Az autóbérlő cégek mindig nagyon optimisták, amikor az úton leselkedő veszélyekről van szó, így nem igazán magyarázzák el, mi a teendő, ha a hidakat és alagutakat megelőző fizetős kapukon való gyors áthaladást lehetővé tévő vonalkód meghibásodik, vagy amikor egy kis felkiáltó jel gyullad meg a műszerfalon. Kézikönyv nincsen, a sürgősségi telefonszámot nem annyira egyszerű felhívni egy magyar telefonról, az egyik hotelben véletlenül talált AVIS-os ügynök pedig legyintget, szerinte minden OK lesz.

A Keleti Part látványosságai azonban kárpótolnak az utazási stresszért. Philadelphia – nem utolsó sorban az alkímiai kutatásokért is felelős Chemical Heritage Foundation helyszíne – szép és egy délután alatt bejárható. 

A transzatlanti út úgy indult, ahogy szokott. Az életét mesélő taxisofőr, túlárazott reptéri hamburger, aggódás a londoni csatlakozás miatt. Ez utóbbi, mint kiderült, nem volt alaptalan. A Heathrow-n közel két órám van az átszállásra. Először tíz percet folyosózok a 3-as terminálon, hogy eljussak egy buszhoz, ami majd átvisz az 5-ösre, de persze sor áll, csak a második buszra férek fel. Ez nyolc percig megy egy alagútban, végül megérkezik a transzatlanti gépek termináljára, ahol újabb folyosózás következik a gurulós bőröndöt húzva, majd viszonylag gyors útlevél ellenőrzés, újabb folyosó, majd sor és röpke húsz perces security check. Cipő le, öv ki, laptop ki a tálcára, folyadékok visszacsukható átlátszó zacskóban a futószalagra – ezt az angolok (különösen a nejlonzacskó visszazárható jellegét) különösen komolyan veszik. Egy órával azután, hogy leszálltam, már útban is vagyok a gépem kapujához ugyanannak a repülőtérnek egy másik terminálján, remélve, hogy még egy pár percet eltölthetek a boltokban órákat nézegetve. De amikor a biztonság kedvéért megkérdezek egy segítőt, hogy akkor a B39-es kapu már ugye tényleg közel van, akkor felvilágosít, hogy azért az még húsz perc lesz nekem. Keresztül száguldok a tax free vásárlók tömegén, felugrom egy nagyon hosszú és nagyon lassú mozgólépcsőre, amelynek végén – mintha nem az előbb utaztam volna egy terminálokat összekötő alagútjáró buszon - felszállok egy vezető nélküli metrószerelvényre, ami egy újabb alagúton elvisz az 5-ös terminál A részéből a B-be. Praktikusak ezek az angolok, a Heathrow-n igazi kaland az átszállás.

Végül, most már nem csak úgy általában az 5-ös, hanem immár az 5-ös B terminálon ideges és gyanakvó tekintettel mindenféle újabb sorokra, útlevél ellenőrzésre és bőröndátvilágításra felkészülve némileg megnyugodva regisztrálom, hogy a 39-es kapuból még kilóg a board-oló utaskígyó farkának a legvége. Utolsóként beszállva mégis jut újság (abból a hatalmas, angol típusból, amellyel az ülésszomszéd agyára lehet menni, és amely Magyarországon már szerintem nem is létezik, mert mindenki úgyis a weben olvas híreket), sőt még a kissé túltervezett bőröndömet is be tudom szuszakolni valahova. Az egy darab gépre felvihető csomag ugyanis értelmezhető úgy, hogy az tulajdonképpen egy bőrönd + egy retikül, utóbbi a férfiak esetében kétségtelenül lehet laptoptáska, márpedig egy bőröndbe és egy nagyobb laptoptáskába tulajdonképpen nagyon sok minden elfér. Így aztán nem adok fel semmit az egyhetes amerikai útra, nem kockáztatom, hogy a csatlakozást lekési a csomag, és a konferencián átizzadt ingben, borostásan adok elő.

Már csak nyolc további óra, és le is szállok Baltimore repülőterén, ahova Laurel, az NSA központja viszonylag közel esik. A public transport fogalmát errefelé nem ismerik, csak autópályák vannak, és azokon egyenletes sebességgel autók haladnak (az autópálya lehajtók úgy nyílnak, mint egy normális városban a középületek kapui az utcáról: emitt csak a NASA-ba lehet lehajtani, amott csak a Nemzetbiztonsági Hivatal múzeumába). Az autóbérlés tehát nem elkerülhető, nem is értette a konferencia szervezője, amikor első ittlétem alkalmával azt kérdeztem, hogyan lehet a reptér, a szálloda (na jó, motel) és a konferencia helyszíne közt közlekedni. Hát, ha nagyon akarom, taxival, de nem javasolja, mert minden utam 20-30 kilométeres lesz.

Bármennyire sikeres volt is Rossignol rendszere (a sokáig megfejthetetlennek vélt titkosírást csak 1890-ben sikerült feltörnie Étienne Bazeries-nek), és bármennyire következetesen is gondolhatta végig a homofónikus rejtjel lehetőségeit, a titkosírásfejlődés ösztönözte nyelvfogalom-fejlődés tekintetében ezt csupán egy zárványnak gondolhatjuk (mindazonáltal kézenfekvő a párhuzam az összetett ókori írások szótagírásra redukálása, és Rossignol módszere közt). Alig telt el ugyanis valamivel több egy évszázadnál a nyugati rejtjelezés kezdetei óta, amikor egy itáliai gondolkodó, Jacopo de Silvestri – 1526-ban megjelent Opus novum c. munkájában – a szavakat már a nyomtatásban megjelent, abc-sorrendű helyesírási kézikönyvek oldal-, oszlop- és sorszámaival kódolta (Gerhard F. Strasser: Lingua Universalis. Kryptologie und Theorie der Universalsprachen im 16-17. Jahrhundert, Wiesbaden, 1988, 64-68.), azaz már eljutott a fogalomírás gondolatáig. A leleményét azonban rövidesen teljesen elhomályosította egy 1569-ben megjelent portugál traktátus, amely először ismertette a kínai írást. Kevéssé ismert, hogy a modernizálódás útjára lépett Kínában a hangjelölő írás bevezetésének egyik legfontosabb ellenérve az volt, hogy a hagyományos, nehézkes, nagyon hosszú idő alatt elsajátítható írást ugyanúgy olvassa az összes nyelvjárás használója, akik esetlegesen szóban már meg sem értik egymást, így ez a nemzeti egység egyfajta letéteményesének számít. A 16. században pedig még ugyanennek a jelrendszernek a használata révén olyan teljesen más nyelvet használó népek is „megértették” egymást az írás által, mint a japánok (ők a „kandzsi” jeleket még mai napig használják a saját leleményű szótagírásaik – hiragana, katakana – mellett), vagy Kokinkína (a mai Vietnám) népei (számukra a portugálok alakították ki a ma ismert latin betűs írásrendszerüket). A reneszánsz Európában (egy egyetemesen olvasható írást igazi reneszánsz gondolatnak vélhetnénk) – vagy még inkább az élet minden terén univerzalitásra törekvő barokk korban – az egyetemes írás gondolata talán magától is megszületett volna; mindenesetre a kínai írás megismerése a nyelv és az írás viszonyát végképp egyértelművé tette. (Revelációértékkel éppen a kínai írás kurzív – a képszerű fogalmakra már nem emlékeztető –, absztrakt megjelenésű fogalomjelei bírhattak, ugyanis az egyiptomi írás – melyet éppen a reneszánsz korszak fedezett fel (újra) magának – képszerű (és ekként is értelmezett) jelei nem eredményeztek ilyen kísérleteket.)

A 17. század – ha ebből a szempontból tekintjük – az univerzális írások tervezetének a százada, amelyben nem az információ titkosítása, hanem éppen a nyilvánvalóvá tétele volt a központi gondolat – legalábbis tudományos körökben. A nyelvet fogalmi szinten leképező, a 16. század végén keletkezett Rohonci-kódex (ha hihetünk a szerző saját datálásának, 1593-ban fejezték be) ugyancsak lehet egy ilyen korai univerzális írás, azonban, hogy ez a titkosírásként számon tartott kézirat a legprimitívebb vagy a legmodernebb nyelvfogalom szülötte-e (talán itt látszik legjobban, hogy milyen szoros összefüggésben van a kettő), azt majd csak az alaposabb vizsgálat fogja tudni (remélhetőleg) eldönteni. Mindenesetre az univerzális írás-tervezetek nem titkosírások (ahogyan egyébként egy írástudatlan ember saját írásrendszere sem): a nyelv logikáját szeretnék minél közérthetőbbé tenni.

Úgy tűnik, a korszakban a szellemi erők egészen más terepen munkálkodtak, mint a titkosírás gyakorlati alkalmazói – közben a homofónikus írások különböző változatai élték a virágkorukat a praktikus szempontjaik követelményei szerint. A 19. század azonban nagy megrendülést okozott a korábban megfejthetetlennek tartott titkosírások hívői között. Jean François Champollion 1822-ben megfejtette az egyiptomi hieroglifák titkát (Thomas Young 1814-18-as ígéretes kezdetei után), Henry Creswicke Rawlinson 1838-ban az óperzsa ékírást (Georg Friedrich Grotefend 1802-es kezdeményei után), Friedrich Wilhelm Kasiski 1863-ban a polialfabetikus titkosírást (Charles Babbage közöletlen művében már 1854-ben), a már említett Étienne Bazeries pedig a „Nagy Rejtjelet” 1890-ben. Mindez komoly érvet jelenthetett a 19. század kriptográfusai számára, hogy végleg leszámoljanak minden olyan rejtjelezéssel, amely az egyedi, hangzó nyelv bármiféle sajátosságait tükrözi, és beköszöntött a kódírások korszaka, és ezzel tulajdonképpen a titkosírások (egyik vonulatának) története vissza is tért az írásfejlődés kezdeteihez, a fogalomíráshoz.

Ezen a ponton, a betűírás kialakulásával veszi kezdetét a titkosírások (ismert) története. A korábbi időszakokból egyáltalán nem ismerünk titkosírásokat (jóllehet a Phaisztoszi korongról ez irányú munkásságom kezdetén éppen azt feltételeztem, hogy lényegében egyfajta titkosírás). Ez tulajdonképpen furcsa, mivel az újkori titkosírások története azt mutatja, hogy a megszületéséhez fejlett bürokrácia, kényes politikai helyzetek és kiterjedt katonai hírszerzés szükséges, amely feltételeknek már az Ókori Közel-Keleten is számos történeti kor eleget tett. A titkosírás filozófiája a betűírások korában az, hogy a nyelv hangjai azonosak azzal a jellel, amelyet az írástanulás során az ember elsajátított, következésképpen ha ezt egy másik jellel helyettesítjük, senki más nem fogja megérteni (a kriptográfia voltaképpen éppen azzal a felismeréssel veszi kezdetét, hogy egy nyelv hangzását a megszokottól eltérő jelek alkalmazása nem rejti el, hanem éppenhogy ugyanúgy tükrözi). Miért ne alakulhatott volna ki ez az elképzelés a szótagírások korszakában, amikor egyébként a titkosítás igénye az egyéb követelmények alapján már megszülethetett volna?

Az első ismert rejtjelezési módszer ismertetése Julius Caesar korára vonatkozik, de tudomásom szerint a klasszikus ókorból sem ismerünk fennmaradt titkosírásos emlékeket. Az arab kriptográfia már a 9. században olyan fejlett volt, hogy a megfigyeléseinek mindenképpen kiterjedt titkosíráshasználati gyakorlatra kellett alapulnia, nem vagyok azonban biztos abban, hogy ismerünk-e egyáltalán fennmaradt arab titkosított szövegeket? Ha valóban hiányoznak az ilyen dokumentumok, akkor vajon nem feltételezhetjük-e teljes joggal, hogy a rejtjelezés sokkal nagyobb múltra tekint vissza, mint amit ismerünk?

A témánk szempontjából mindez azonban kevésbé lényeges. A fontos az, hogy illusztráljuk azt, hogy mennyire logikus kapcsolat van a nyelvfogalom alakulása/átgondolása és az információ nyilvánossá tétele/elrejtése közt.

Vajon melyikünk emlékszik még arra, hogy mit gondolt a „felnőttek” írásáról, mielőtt megtanult írni, vagy arra, hogy mit gondolt vajon a nyelvről, amit használ? Azt gondolom, hogy ez a nyelvfogalom hasonló lehet az írásbeliség előtti, illetve az íráshasználatot nem ismerő népcsoportok nyelvfogalmához, jóllehet kétséges, hogy a kisgyerekek egyáltalán gondolnak-e ilyesmire. Fokozottan érdekes lehet ez a kérdés az olyan gyerekek esetében, akik vegyes házasságból származnak, és egyszerre sajátították el a különböző anyanyelvű szüleik nyelvét, mivel náluk a fogalomnak és a megnevezésének a viszonya eleve árnyaltabb lehet. Az pedig kifejezetten elgondolkodtató, ha a szülők olyan egymáshoz közeli nyelveket beszélnek, mint a spanyol és a portugál, a holland és a német, a cseh és a lengyel, vagy a szlovén és a szerb (vagy akár csak ugyanannak a nyelvnek két nagyon különböző nyelvjárását beszélik), mivel a gyerek könnyen eljuthat arra a gondolatra, hogy a nyelvnek a fogalomnál kisebb alkotórészei is lehetnek. Az írásbeliség előtti, és az írásbeliség perifériáján élő népek írásalkotói kísérletei mindenesetre egyértelműen arra utalnak, hogy a természetes nyelvfogalomban a szavak, fogalmak, és nem a hangok képezik a nyelv alapegységeit. François Champollionról, az egyiptomi hieroglifák megfejtőjéről ugyanakkor az a történet járja, hogy kisgyermekként saját maga fejtette meg a betűírást a Biblia alapján, és egy személyes ismerősöm ugyanezt állítja magáról. Úgy vélem azonban, hogy ezt a „megfejtést” egyszersmind már befolyásolhatták a felnőttektől kapott olyan információk, hogy az egyes jelekben mit kell keresni (persze mi tagadás, ez még így is lenyűgöző!).

A legkorábbi történeti írások (a mezopotámiai ékírás, és a szomszédos, a mai Iránban használt proto-elámi írás, az egyiptomi hieroglif írás, a kínai írás, Amerikában pedig a mixték-azték írás) korai fázisukban mind piktografikus, azaz képírások; minden szónak az őt megjelenítő stilizált rajz felel meg. (A máig megfejtetlen Indus-völgyi írás rendszerére nem lehet egyértelműen következtetni, de az ismert formájában már nem képírásnak tűnik – vagy nem kerültek még elő a korai emlékei, vagy pedig egy elmélet szerint nincsenek is ilyenek, mivel az írás az elámi íráskörből származik. A maja írás ugyancsak fejlettebb formát mutat, de ez az általános vélekedés szerint – a kevés emlékről ismert ún. epi-olmék írással együtt – feltehetőleg az olmékok nem ismert képírásából alakulhatott ki.) A maguk konkrétságában megjelenített „tárgyak” elvileg bármilyen nyelvű olvasó számára ugyanazt jelentik, legfeljebb a „ki nem olvasott” viszonylatok okozhatnak némi problémát a közlés megértésében. (Ugyanez érvényes a legkorábbi számrendszerekre is, azonban nyilvánvaló hogy a nyelvtől lényegében teljesen eltérő logikára alapuló rendszer fejlődése nincs szinkronban, vagy közvetlen kapcsolatban az írás fejlődésével.) 

Másfél év munka és százhúsz blogbejegyzés után a kripto-blog minden előzetes reményt felülmúló hatást könyvelhet el: közel 424 ezer oldalletöltés, és 1200 Facebook követő jelzi a vállalkozás sikerét. 

A legtöbb örömet a szerzőnek okozta mindez. Közelről látni, hogy szakcikkekből kiragadott izgalmasnak tűnő részletek vagy sebtében összeütött összefoglalások milyen mértékig tarthatnak számot a laikus közönség érdeklődésére, a legtöbb, amit egy szakember elvárhat. És akkor még nem is beszéltünk a meghívásokról, az előadásokról, a rádió interjúkról, a teljes oldalas Népszabadság, Magyar Narancs, Index, Magyar Nemzet és más lapokbeli interjúkról, amelyeket a szerzőnek a blog hozott, valamint arról az örömről, hogy tudománytörténészként meg lehet élni, mennyire erős a hazai tudományos újságírás.

Köszönet elsősorban az olvasókat illeti, ők klikkeltek majdnem félmillió alkalommal a blog egyes bejegyzéseire, és ha ezt alaposan elosztjuk, hogy megkapjuk a reális olvasók számát, az is elképesztően magas eredmény marad. Köszönet illeti az Index2 és a blog.hu szerkesztőit, akik hittek a blogban, valamint - akkor még ismeretlenül - a blogszerzőben, és akkor is címlapra tették a bejegyzéseket, amikor még semmi sem jelezte a későbbi sikert. És köszönet illeti a vendégszerzőt, Tokai Gábort is, aki olyan természetességgel fejt meg olvashatatlan titkosírásokat, mint ahogy más teát főz.

Nyár van. Ez önmagában ok arra, hogy kikapcsolódjunk és pihenjünk egy kissé. Azonban a nyári szünet hosszúra fog nyúlni, nem ígérem, hogy az eddigihez mérhető intenzitással folytatom a blogírást. Egy bejegyzést összerakni néha egy-két óra, néha egy-két nap, néha ennél is több, és sajnos az utóbbi időszak szakmai és vezetői feladatai mellett nem jut ennyi, bármennyire is szerettem csinálni. De ez nem jelent teljes búcsút, megtartom a blog felületét, és időnként - amikor a titkosírások témájába illő eseményről vagy történetről szeretnék hírt adni - újabb bejegyzéssel jelentkezem. Erről a követők értesülnek, a nem-követőknek pedig azt javaslom, havonta vagy két havonta nézzenek rá a blogra, hátha találnak valami kellemes meglepetést. 

Még egyszer: szeretném megköszönni minden egyes olvasómnak, kommentelőmnek, kódfejtőmnek a figyelmet, a lelkesedést és a szeretetet!

Láng Benedek 

Amikor a blog gazdája átküldte nekem Hertelendy Andor részben titkosírással írt naplójának – melynek feldolgozásával Juhász Katalin doktorandusz foglalkozik – első hat oldalát (melyeket aztán közölt egyik posztjában is), megrémültem a gyorsírástól, amivel még sohasem foglalkoztam, de még jobban attól az ornamentális oldaltól, ami bevezeti a blogbejegyzést. A nyomtatott betűíráshoz szokott európai embert ma is elrettenti általában az olyan folyóírás, mint pl. az arab, és el sem tudja képzelni, hogy ezt valaki el is tudja olvasni – illetve mivel tudja, hogy nagyon is jól olvasható, képtelen hinni abban, hogy ezt ő valaha is megtanulhatná. Pedig az arab írásnak is hasonló számú jelkészlete van, mint a mi betűírásunknak, és bizonyára nagyon hamar elsajátítható. Persze jellemző, hogy egy latin betűs kurzív írás kibetűzésétől senki sem riad vissza, mivel gyerekkora óta tudja, hogy mik azok az alapelemek, amelyeket az ilyen kézírásban keresni kell.

A diktafon elterjedése előtt pedig alapvető követelmény volt bizonyos szakmákban a gyorsírás ismerete is, tehát az idősebb generáció számos képviselője talán nevetve kezdene hozzá Hertelendy naplóbejegyzéseinek a kibetűzéséhez is…

Engem mindenesetre megrémített első pillantásra, azonban hamar eszembe jutott Gárdonyi Géza saját „fejlesztésű” titkosírása, ami megjelenésében nagyon emlékeztet erre az említett első oldalra – különböző cirkalmakból álló, díszítőelemeknek tűnő rémisztő „valami”. A blog létrehozójától kölcsönkaptam annak idején a megfejtő Gilicze Gábornak a közelmúltban megjelent könyvét, amely alapján akkor blogbejegyzés is született, és számomra is egyértelműen kiderült, hogy Gárdonyi titkosírása egyszerű behelyettesítéses (monoalfabetikus – egyábécés) titkosírás, amelynek az elemei (még ha kötésben is vannak egymással) az írás kitalálásának idején történt feljegyzéseken még nagyon könnyen azonosíthatók. A huzamosabb használat során – ahogy a szerző egyre jobban begyakorolta és elsajátította a saját, kezdetben még nyilván számára is némiképp idegen rendszerét – azonban ez mélyreható változásokon esett át, ami által az eredeti világos szisztéma egyre inkább követhetetlenné vált (amennyire emlékszem, a megfejtés is a korai írásváltozat alapján vált lehetségessé).

Gárdonyi titkosírásának ez a kétarcúsága, a korai és kései változat megjelenésének látványos különbsége jutott eszembe, amikor az első félelmeimet félretéve, és alaposabban tanulmányozva az átküldött írásmintákat, felfigyeltem arra, hogy a közölt második oldalon – egy 1919-es naplórészletben – a szövegtestbe illeszkedő „kalligrafikus” titkosírás fölött (és alatt) olyan színű tintával, amit a szerző az 1945-47-es további, gyorsírásos naplóbejegyzéseiben használt, ugyanez a gyorsírás figyelhető meg. Ha ugyanis feltételezzük, hogy Hertelendy a kései naplójában nem egy bevett gyorsírásra tért át, elképzelhetőnek látszik, hogy egy saját „fejlesztésű” titkosírásról van szó (a családi hagyomány egyébként egyértelműen ezt állítja), amelynek a fokozatos változását illusztrálja a két eltérő írásmód. A „gyorsírásos” jegyzetek kétségkívül sokkal egyszerűbbnek tűnnek, mint az eredeti „kalligrafikus” írás, és jóval rövidebbek is, de pl. mindkettőnek a közepén szerepel egy kipontozott rész… A Gárdonyi-féle példánál maradva: nem lehetséges-e, hogy a szerző írásstílusa az eltelt közel 30 év során fokozatosan megváltozott, egyszerűsödött, és azért írta át a saját naplóbejegyzéseit a későbbinek feltételezett változattal, mert esetleg már nehézkesen olvasta a feltételezett korai változatot?

John Dee (1527-1608) életpályája - bármennyire is páratlan - tükrözi kora értelmiségének különös átmeneti helyzetét. Kapcsolatban állt korának szinte összes jelentős személyiségével, uralkodókkal és arisztokratákkal (Erzsébet királynő, Báthori István, Habsburg Miksa, II. Rudolf, Vilém Rozmberg és Łaski vajda), tudósokkal és utazókkal (Gerard Mercator, Petrus Ramus, Conrad Gessner, Philip Sidney, Christian Francken). Személyében a matematikus, az asztrológus, a hermetista mágus, és az angyalidéző tudós ötvöződött. 

Dee lényegében mindennel foglalkozott, ami egy 16. századi tudóstól és mágustól elvárható. Már itt a blogon is érintettük leghíresebb alkotását, a Monas Hierogliphica-t, amely nézete szerint egyetlen ábrában az egész világot leképezi, egyetlen látványba gyűjti az intellektuális erőt. Hosszan lehet elemezni asztrológiai, mágikus és alkímiai nézeteit, és a 16. századforduló intellektuális közegére annyira jellemző univerzális-vallás eszményét. Euklidész Elemeinek angol fordításához írt előszava a matematikatörténet számára is jelentős szerzővé teszi. Mivel Dee életműve számunkra tökéletesen összeegyeztethetetlennek tűnő fogalmakat integrál (angyalmágia és tudomány), személyének és művének értelmezése antropológiai és tudománytörténeti módszerek együttes alkalmazását igényli.  

Híres emberekkel kapcsolatban gyakran megesik, hogy pontosan tudjuk, mikor haltak meg (hiszen ekkor már híresek voltak), de csak közelítőleg sejtjük, mikor születtek (hiszen csecsemőkorukban még nem rendelkeztek későbbi hírnevükkel). Kalmár György esetében - amint életrajz írója, Hegedűs Béla gyakran megjegyzi - éppen fordítva van. Tudjuk, hogy 1726-ban született, de csak sejtjük, hogy 1780 környékén halhatott meg. A személyével kapcsolatban döbbent, és a műveivel kapcsolatban ellenséges kortársak nem vették a fáradságot, hogy haláláról megemlékezzenek. Vagy nem is tudtak róla. 

Kalmár élete igencsak izgalmas és változatos volt. Debrecenből indult, beutazta Németországot, Hollandiát, Angliát, de járt Oroszországban és Konstantinápolyban is. Elhanyagolt megjelenésével, szakadt kabátjával, kitört fogaival, ijesztő, szederjes arcával és örökké félrecsúszott parókájával mindenütt megrökönyödést keltett.

Kazinczy így ír róla:

Koponyájától messzire állott el parókája; jele, hogy azt, mint a selyemkabátot is, zsibvásáron vette vagy ajándékban. Feje kiaszott, arca szederjes, ellepve pattanásokkal, melyekről itt-ott már hulladozék a var, némelyike veresedni még csak kezde.

George Psalmanazar (1679?-1763) 1703-ban tűnt fel Rotterdamban, és azt állította magáról, hogy egy Formosa nevű sziget szülötte. Formosának akkoriban a mai Taiwant hívták, és viszonylag keveset lehetett tudni az ottani népekről és szokásokról. Psalmanazar híre gyorsan terjedt, Londonban igazi celebritássá vált, még a gyanakvó tudós társaságot, a Royal Societyt is képes volt meggyőzni.

A következő évben meg is jelent a könyve (An Historical and Geographical Description of Formosa) az egzotikus szülőföldjéről, ahol – szerinte – a többnejűség, a kannibalizmus és az emberáldozat mindennaposak voltak. A férfiak meztelenül jártak, csak egy arany vagy ezüst lemez fedte el szemérmüket, és az iskolában klasszikus görögöt tanultak. A férjeknek joguk volt megenni feleségüket, ha hűtlenségen érték őket, de a szívüket kisebb bűnök elkövetéséért is kitéphették. A formosaiak lovakon és tevéken utaztak és kígyót ettek. Psalmanazar kitalált egy teljes nyelvet és hozzá ábécét is, amelyről azt állította, szülőföldjének nyelve és írása, és erre lefordította a Miatyánkot és a Tízparancsolatot.