Hertelendy Andor (1894-1962) a huszadik század első felének volt diplomatája, több európai (Bécs, Párizs, majd Vichy) és amerikai (Washington) követségen dolgozott. Mintegy harminc füzetet kitevő naplói izgalmas információt tartalmaznak a 20. század első felének magyar, európai illetve amerikai történelméről és társadalmáról.

A naplók olvasása azonban nem mindennapi műveltséget kíván: különféle részei magyarul, franciául, angolul és németül íródtak. De ha ez a soknyelvűség nem nehezítené eléggé Hertelendy emlékeinek olvasását, még egy nagy valószínűséggel saját készítésű írásrendszert is használt, amelyet eddig senkinek nem sikerült elolvasnia.

Egy Pozsony megyei helység, Gelle plébánosának, Kalló Antalnak 1777-es leveléből tudjuk, hogy falujában egy bizonyos Ketskeméthi nevű öregnek volt egy ismeretlen betűkkel írt különleges imádságos könyve. Kalló – állítása szerint – gondosan lemásolta a könyvet, mielőtt az öregnek egy zarándokút során a könyvével együtt nyoma veszett. A másoló latin nyelven a következő címet adta könyvének:

Mindennapi imádságok könyvecskéje, mely egy tisztes öregemberé volt; szittya-magyar betűkkel található benne Szent Atanáz hitvallása, a Miatyánk, az Üdvözlégy, a Hiszekegy, a Tízparancsolat és a Confiteor a bűnbánati zsoltárokkal együtt; mindez zsidó módra jobbról balra írva, abécéje pedig a következő lapon.

A Gellei imádságoskönyv karaktertáblázata a másolat szerint így nézett ki:

Megjelent a könyv, amelyben a blogon található történetek nagy része olvasható

(némi szakmai körítéssel) 

Íme, róla van szó:

Megrendelhető a Balassi Kiadó weboldalán komoly kedvezménnyel,

valamint a Bookline-on szintén kedvezményesen.

A szerző a kötetet a könyvhéten dedikálja (részletek később).

Robert Boyle, angol fizikus és kémikus (1627-1691) nevét mindenki ismeri, aki vissza tud idézni valamit a középiskolai fizikaóráról, ha mást nem, a gázok térfogatának és a rájuk ható nyomásnak az összefüggéséről szóló Boyle-Mariotte törvényt minden bizonnyal tanultuk. De Boyle ennél is fontosabb szereplője volt a tudományos forradalom korának: a híres légszivattyú tervezőjét tiszteljük benne, általánosabban pedig Isaac Newton mellett a kísérleti tudomány egyik megalkotóját. Ne higgyük persze azt, hogy a tapasztalat és a kísérlet korábban ne lett volna fontos, Boyle és kollégái számára azonban különleges szerepet játszott az ellenőrzött körülmények közt lefolytatott kísérlet, amelynek eredményét az eseményre kifejezetten meghívott úriemberek tanúsították (nem akárkinek a szava számított, a tapasztalati tudomány demokratikus eszménye még a jövő fejleménye volt).

Boyle-t a tudományos szkepszis egyik fontos képviselőjének is tartották, nem utolsó sorban The Sceptical Chymist című könyve miatt, amelyben - legalábbis a régebbi szakirodalom szerint - az alkimisták hiszékenységét kritizálta. Az 1990-es években azonban egymást érték azok a tudománytörténeti elemzések (a legalaposabb közülük Lawrence Principe tollából The Aspiring Adept című könyv), amelyek publikálatlan források, levelek és kéziratos kísérleti jegyzőkönyvek alapján arra hívták fel a figyelmet, hogy Boyle nem csak a Tudományos forradalom egyik legfontosabb alakja, hanem az alkímia lelkes követője is volt.

A régi idők egyik legelterjedtebb jövendőmondó eljárása a geomancia volt. A geomancia eredetileg a föld által végzett mágia volt, de a kifejezés a középkorban jelentésváltozáson ment keresztül, és olyan módszer megnevezésére szolgált, amely akár bottal a földbe, akár íróeszközzel pergamenre véletlenszerűen elhelyezett pontok segítségével igyekezett megválaszolni olyan praktikus kérdéseket, amelyek az életet, a halált, az egészséget, az utazást, az örökséget, a bebörtönzést és az ellenségeket illetik.

A homokba vagy papír- vagy pergamenlapra rajzolt pontok különféle alakzatait előre megadott táblázatok megfelelő sorába helyettesítve választ kapunk a jövőt illető kérdéseinkre, melyeket a mindennapi élet alapproblémái motiválják: utazzam-e vagy sem, házasodjam-e vagy sem, milyen lesz a terhesség kimenetele, fiú lesz-e a gyermek vagy lány, meghalok-e jövő héten vagy sem, bebörtönöznek-e, papnak álljak-e, vagy maradjak laikus, veszélyes lesz-e az utam, igaz-e vagy hamis egy adott pletyka, megvegyek-e egy bizonyos dolgot, stb?

Aki tartott már a kezében régi kéziratot, jól tudja, hogy nem csak a szándékosan kódolt szövegeket nehéz desifrírozni, néha azokat a rendes írásokat is, amelyeket senki nem kívánt titkosítani. 

A korábbi századokból ránk maradt kézzel írt szövegek a mai kéziratainkhoz képest viszonylag lassan készültek: a toll tintába mártogatása egészen a modern töltőtollak feltalálásáig jelentősen korlátozta a másolási sebességet. Igaz, hogy a nyomtatás 15. században kezdődő terjedése forradalmasította a könyvkiadást, a magán célra történő másolásnak azonban továbbra is a kézírás maradt az eszköze, gyakorlatilag egészen a fénymásolás feltalálásáig. A középkorban például viszonylag általános volt, hogy egy egyetemi diák vagy oktató elutazott egy idegen városba vagy kolostorba, és egy ottani kéziratból a saját kódexébe másolt egy szöveget. Így a kéziratok – melyek gyakran éveken keresztül kísérték az értelmiségieket tudásszerző körútjaira, míg be nem teltek – tulajdonosuk érdeklődésének igazán személyes tükreivé váltak.

Ha egy mai átlagember olvasó beletekint egy középkori kéziratba, jó eséllyel egyetlen szót sem fog tudni elolvasni belőle, és ez nem azért van, mert a kódexek zömében latinul íródtak, hanem azért, mert a szövegben használt betű- és számformák, valamint rövidítések tökéletesen idegenek számunkra. A különféle korokban használt betűk, számok és rövidítések azonosításával és kiolvasásával foglalkozó tudomány a paleográfia, amelyet minden középkori szövegekkel foglalkozó kutatónak (úgynevezett középkorásznak vagy medievistának) el kell sajátítania.

Vegyük például a múltkori blogbejegyzés  egyik képét, amely egy 15. századi krakkói kéziratból származik:

Ki ne ismerné Albrecht Dürer híres metszetét, a Melankólia 1-et, amelynek hátterében, az angyal szárnyai felett ott találjuk a Szaturnusz bolygó mágikus négyzetét? Talán kevesebben tudják, hogy az efféle négyzetek története az ősi indiai és kínai kultúráig követhető vissza, de nagy számban kerültek elő ilyen négyzetek az iszlám és a bizánci hagyományból is, a reneszánszban pedig a híres filozófus-mágusok műveiben, Cornelius Agrippa és Girolamo Cardano írásaiban tűnnek fel.

Az arab és a bizánci kultúra valamint a Dürer művészete közti ívet az a körülbelül fél tucat középkori kézirat alkotja, amelynek lapjain e talizmánként működő mágikus négyzetek fennmaradtak. 

Az elmélet, amely szerint Shakespeare műveit valójában nem Shakespeare, hanem híres filozófus kortársa, Francis Bacon írta, a 19. századból származik. Első alkalommal az amerikai Ignatius Donnelly (1831-1901) írta le The Great Cryptogram című művében, hogy a nagy drámaíró némely írása titkos kódot rejt, amely a szerzőség titkáról rántja le a leplet. 

Néhány évvel a könyv megjelenése után már meg is érkezett az első kritika: Joseph Gilpin Pyle The Little Cryptogram című könyvében hasonló eszközökkel viccesen "bebizonyította", hogy Shakespeare Hamletje magának Donnellynek a nevét is tartalmazza, ha helyesen dekódoljuk (ami ugye kronológiai okokból elég abszurd gondolat).

Nem valószínű, hogy igazi szabadkőművesek bármikor is az úgynevezett szabadkőműves titkosírással próbálták volna kódolni titkos üzeneteiket. Miért vonható ez kétségbe? Mert ez a titkosírás - még akkor is, ha grafikus jelekből áll - egyszerű behelyettesítéses titkosírás, egy betűnek egyetlen kódjel felel meg, nagyon könnyű megfejteni, komoly ember a 18. században már nem hihette, hogy fontos titkokat erre az eszközre bízhat.

A titkosírást eredetileg pigpen néven emlegették, mert a pontok úgy helyezkednek el a rácsvonalak közt, mint a disznók a karámban. A rendszer végtelenül egyszerű, bár több változata is fennmaradt. Az ábécé betűit kiismerhető rendben elhelyezzük két-két egymást metsző rácsvonal metszeteiben, és minden betű helyett azt a rácsvonal metszetet rajzoljuk le, amelyben található. Minthogy így csak az első 9 betűhöz rendeltünk grafikus jelet, a második 9 betűt ugyanígy helyezzük el, de minden "karámba" egy pontot is teszünk. Az ábécé utolsó betűi esetében pedig két pontot teszünk, vagy pedig - és itt térnek el egymástól az egyes verziók - a betűket ferde vonalak közé helyezzük.

Rejtjelek irodalmi felhasználásának leghíresebb és talán legelső példája Edgar Allan Poe Aranybogár című írása. Kriptográfiai tekintetben azonban Poe története nem annyira érdekes, hiszen csak egy egyszerű monoalfabetikus (az ábécé minden betűjének egy adott kódkaraktert megfeleltető) titkosírást mutat be. Számos más szerző is szívesen szerepeltetett titkosírásokat a könyveiben, köztük Jules Verne, aki három könyvében is megoldandó rejtjeleket szőtt történeteibe: az Utazás a Föld középpontja felé, a Nyolcszáz mérföld az Amazonason, és a Sándor Mátyás fejleményeinek központjában egyaránt egy-egy rejtjel megfejtése áll. Két esetben betűcserén alapuló titkosírásról van szó (ide tartozik a rejtjelrács is), míg a harmadik esetben Vigenère kódról, azaz egy olyan titkosírásról, amely nem egy, hanem több kódábécét használ, és amelynek a megfejtése évszázadokon keresztül - egészen a 19. század közepéig - lehetetlennek tűnt.