Abban az időben, amikor Giovanni Battista Argenti a Szentatya legfőbb rejtjeltitkára lett, a pápai udvar képviselte a titkosírás-tudomány csúcsát, az itt dolgozók jelentették a szakma elitjét. Giovanni Battista, majd pár év múlva unokaöccse, Matteo - aki megörökölte a bizalmas hivatalt, majd öt egymás utáni pápát is kiszolgált - a kor összes fontosabb politikai titkához hozzáférhetett. Minthogy a pápai udvar ekkoriban lényegében egész Európával kapcsolatban állt, minden okunk van azt feltételezni, hogy a vezető politikusok mellett a két Argenti rendelkezett a legtöbb bizalmas információval.

A fontosabb itáliai centrumoknak ekkor már néhány évtizede megvolt a saját professzionális kódfejtője. A rejtjelfejtés gyakorlatának presztízsét jelzi, hogy a kódtörők egyre nagyobb becsben álltak, különválasztva tevékenykedtek az egyszerű, mechanikus kódolást végző írnokoktól, sokszor segédet is kaptak. A pápai udvarban és a velencei köztársaságban egyaránt 1540 körül intézményesült a szakma annyira, hogy hivatalos kódfejtő irodát nyitottak. Velencében a kódfejtők dolgozószobája magában a Dózse-palotában, a Titkok szobája felett volt. Senki nem zavarhatta munkájukat, igaz – egyes történetek szerint – nem is jöhettek ki addig, amíg meg nem fejtették a bejövő iratokat.

Sokuknak jól ismerjük a nevét: Gabriel de Lavinde VII. Kelemen ellenpápa udvarában szolgált, Antoine Elio előbb III. majd IV. Pál udvarában dolgozott, az Argentik pedig - Giovanni Battista Argenti (1585-91) és Matteo (1591-1605) - a 16. század végi pápák, V. Sixtus és XIV. Gergely (valamint néhány kevésbé emlékezetes egyházfő) kódfejtői voltak.

Az elmúlt napokban az Argentik kéziratait olvasgattam. Az Egyházi állam kapuján belépve, keresztülesve a szokásos ellenőrzésen, felsétáltam a Vatikán egyik belső udvarába, és a tavasszal kiállított kutatójegyem segítségével beléptem a könyvtárba. A kéziratolvasást érdemes kávézással kezdeni, így először kellemes szakmai reggelit folytattam a Vatikáni könyvtár görög szkriptorával, Németh Andrással, elsősorban kéziratokról beszélgettünk. Ezután fejest ugorva a kézirattárba, helyet foglalva a különféle országokból érkező kutatók közt, igyekeztem nem átesni azon az olvasón, aki egy hatalmas kéziratot szétnyitva a Szent Péter tér jellegzetes szerkezetét tanulmányozta egy egyszer egy méteres 16. századi tervrajzon.

Az Argentik – jobbára kiadatlan – könyveit mind a Vatikáni Kézirattár őrzi. Mivel elvileg elképzelhető, hogy a kedves olvasó legközelebbi római útja során előnyben részesíti a Kézirattár nyugalmát a Sixtusi kápolnában tolongó turistahordákkal szemben, alább a kódexek számait is megadom.

Két méretes, A4-es oldalakat tartalmazó kötetben találjuk a titkárok által használt titkosírás táblákat (BAV Chigi M II. 50 és Chigi M II. 56). A kötetenként legalább 3-400 rejtjelkulcs szinte kivétel nélkül a homofonikus kategóriába tartozik. Ahogy már többször említettük, a homofonikus titkosírás a kora újkor gyakorlatilag kizárólagos titkosítási módszere volt. Használata nem igényelt többet, mint egy egy-két, de maximum öt oldalon elférő karaktertáblázatot. E karaktertáblázatok jelei az alábbi öt kategóriába sorolhatóak:

1) A nyílt szöveg minden betűjéhez három vagy négy különböző karakter, más szóval homofon tartozik, a gyakoribb betűknek általában több, mint a ritkáknak. Ezek szerepe, hogy ellehetetlenítsék a gyakoriságelemzést a kódfejtés során, valamint, hogy a jellegzetes szóstruktúrákat elfedjék, a „valószínű szó” betörést megakadályozzák.

2) Speciális karakterek állnak rendelkezésre a gyakoribb kettős betűk számára. Ez a kategória a legkorábbi homofonikus kulcsokból még hiányzik, de a 15. század során egyre gyakoribb lesz, a 16. századra pedig a kidolgozott rendszerek nélkülözhetetlen eszközévé válik. Minden nyelvre jellemző, hogy melyek a gyakorta előforduló kettős betűi, a titkosírás leleplezését megnehezíti, ha a kettős betűket egyetlen karakterrel álcázzuk.

3) Külön karakterek kódolják a szótagokat. Ez a 16. századra általánossá vált gyakorlat – amennyiben a kódoló lelkiismeretesen használja az egyes szótagok jeleit – szinte megfejthetetlenné teszi a rendszert. A megnövekvő biztonság ára, hogy az üzeneteket nehezebb gyorsan kódolni és dekódolni, ami gyakran – különösen harctéri helyzetben – a szótag jelek elhanyagolásához vezethet.

4) A nullitások, azaz semmit nem jelentő karakterek célja, hogy jól összezavarják a kódfejtőt, bár a hanyagabb kódolok hajlamosak voltak kizárólag a sorok elejére és végére helyezni őket, így könnyen leleplezhetővé váltak.

5) Végül a nomenklator táblázat azon kódszavak listája, amelyek az adott nyelv leggyakoribb kötő és viszonyszavait, az üzenet fontosabb földrajzi neveit és politikai szereplőit jelölik. Minthogy a táblázatban ezek speciális jelet vagy számot kapnak, a rendszer ellenállóbbá válik a „valószínű szó” módszerével szemben, amely abból indul ki, hogy mi az a szó, amely nagy valószínűséggel feltűnik az adott üzenetben, és annak mintázatát keresi a kódszöveg karaktersoraiban.

Betűnként két vagy három homofon egy nagyjából száz tételes ábécét tesz ki. A nullitások száma általában nem több tíznél, ugyanilyen nagyságrendben fordulnak elő a kettős betűk jelei. A szótagok jelei gyakran száz-százötven tételre rúgnak, míg a kódszavak akár egy háromszáz tételes szótárat is kitehetnek, bár felső korlátként csak a használhatóság szempontjai adódnak. Ezt a rendszert követték a Kora-újkor olasz, spanyol, francia, német, sőt a magyar diplomáciai levelezésében.

Az Argentik táblái érdekes módon kevés homofónt tartalmaznak, ábécéjük szinte monoalfabetikus, inkább a kódszavak, a nomenklatorok szaporításával nehezítik a kódfejtő munkáját. Ha tudnánk, melyik kódjel áll betű helyett és melyik hely és személynév helyett, könnyen megfejtenénk, de persze a kódtábla szerkesztője gondosan ügyelt arra, hogy a kétféle jel vizuálisan ne különüljön el egymástól. Az Argenti táblák fejlettségét jelzi viszont, hogy bonyolult rajzolatú grafikus jeleket szinte egyáltalán nem tartalmaznak (ezeket a kódoló és a címzett is nehezen keresné ki a táblázatból), majdnem kizárólag számokból állnak. Érdekes, hogy a kötetek számos pigpen típusú rejtjelrendszert is bemutatnak. Ez az a módszer, amely majd a szabadkőművesek titkosírásaként lesz ismert, és amelynek a korai története annyira rejtélyes, hogy idővel egy külön blogbejegyzésben tervezem feldolgozni.

A vaskos táblagyűjteményeknél érdekesebbek az Argentik titkosírásfejtő kézikönyvei, amelyek részletes tanácsokat kínálnak arra, hogyan tudja a kriptográfus olyanná alakítani a titkosítandó szöveget, hogy az minél nehezebben legyen feltörhető, és hogy hogyan lehet a titkosított jelsorozatot minél ellenállóbbá tenni a gyakoriságelemzésnek. Általánosságban elmondható, hogy a pápai titkárok kézikönyvei jellegükben eltérnek Trithemius, della Porta és Vigenere korábbi, túlbonyolított, és használatra csak korlátozottan alkalmas kézikönyveitől. Az Argentik tényleg annak a szakmának a titkait írták le, amelyet nap mint nap műveltek.

Az egyik ilyen könyv (BAV Chigi M II 49) a múlttal kezdi a tudomány bemutatását, Leon Baptista Alberti rejtjelfejtő könyvének másolatát tartalmazza (a végén a híres forgatható koronggal), aztán homofonikus és polifonikus kulcsok bemutatására tér. A kötet legvégén számos további táblát találunk külön lapokon bedobálva, jegyzeteket fecniken, ami arról tanúskodik, hogy a kötet a titkár munkapéldánya lehetett.

Az utolsó kézirat a kutatóutam fénypontja, az Argentik családi kézikönyve (BAV Chigi M II. 48). Ez eredetileg arra szolgált, hogy a leszármazottak, a következő családtagok számára összefoglalja a kriptográfia alapjait, de sajátos történelmi szerepénél fogva ennél jelentősebb olvasótáborra lelt, a modernkori tudománytörténészek számára (például az én számomra) kiváló kordokumentumként használható az 1600 körüli évek kódfejtő módszereit illetően. A Delle cifre e sua casa című szöveg olasz nyelven példákkal, magyarázatokkal mutatja be, mivel is töltötte mindennapjait a két Argenti. Találunk itt több, mint ötven kódfejtő maximát, olyan szabályokat, amelyeket a sikeres kódfejtőnek egyenként érdemes a gyakorlatba ültetnie. Ismét értesülünk a pigpen rejtjelek szerkesztési módjáról, valamint a később számos szerzőnél megjelenő, igen festői, hangjegyes módszerekről is.

Aki jól olvas 1600-as évekbeli olasz nyelvű kéziratos szöveget (ez nem olyan nehéz feladat, mint amilyennek hangzik), pár napos tanulás után felveheti a versenyt az Argentikkel, és a kora újkor legmenőbb kódfejtőjévé válhat.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.