Az előző rejtvényre egyelőre nem érkezett válasz, pedig igazán nem nehéz, és - többé-kevésbé - magyarul is van.

Ezúttal további segítséget is adok az alábbi rejtvényhez. Nem nehéz, csak egy ötlet kell hozzá. De mire vonatkozik a megfejtés? A blogon körülnézve az egyik reklámban rejlik a titok. És a következő rejtvényben lesz szükség erre az információra. És most jöjjön az üzenet!

Az ismeretlen halott férfit 1948. december elsejének hajnalán találták meg a dél-ausztráliai Adelaide városka Somerton beach nevet viselő partszakaszán. Irat nem volt nála, azonosítani az elmúlt fél évszázad kitartó nyomozásai ellenére sem sikerült. A férfit jobb híján úgy nevezik, Somerton man, a sírfelirata is csak mint "Somerton beachen talált ismeretlen embert" említi. Az eset bevonult a leghíresebb megoldatlan rendőrségi ügyek közé, időről időre újra előveszik. A meglehetősen tekervényes nyomozás elvezetett egy kódra emlékeztető jelsorozathoz, amelyet az ismeretlen férfi nem sokkal a halála előtt jegyezhetett fel. A kódot azóta próbálják megfejteni, talán most a blogolvasók egyikének sikerül. De nézzük a nyomozás lépéseit szépen sorban!

A Rohonci kódex titkairól, a Voynich-kódex megfejthetőségéről, a kripto-blog kedvenc témáiról, sőt a székely rovásírás kódként való használatáról szóló (nyomtatásban március 27-én megjelent) Magyar Narancs interjú szövege felkerült a netre:

A Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem tanszékvezetőjét a Rohonci kódex titkairól, a Voynich-kódex megfejthetőségéről és a székely rovásírás kódként való használatáról faggattuk.

Magyar Narancs: Mindenkinek más a kapcsolódása a titkosírásokhoz: az én érdeklődésemet először Verne Sándor Mátyása keltette fel, ahol kódráccsal kellett elolvasni a tikos üzenetet - és megvolt Révay Zoltán Titkosírások című könyve is, amit a kor jellegzetességeként a Zrínyi Katonai Kiadó adott ki. A tiéd honnan jött?

Láng Benedek: Van egy intézményes és egy személyes ok. A Műegyetemen dolgozom, egy alapvetően "reál" felsőoktatási intézményben, ugyanakkor egy társadalomtudományi karon, humán érdeklődésű tanszéken - ráadásul olyan doktori iskolában, amely a tudománytörténészek legfontosabb hazai képzőhelye. Az jellemző ránk, hogy bölcsész eszközökkel próbálunk megközelíteni reáltudományos témákat. Kollégáim és én is tanultunk reálszakon - én például fizikát -, de alapvetően bölcsész és történeti az érdeklődésünk. A kicsit személyesebb magyarázat pedig az, hogy éppen a Voynich-kéziratról olvastam egy kiváló, olvasmányos, amerikai újságírók által írott könyvet, amit meglátott nálam egy kollégám, és azt mondta, hogy Magyarországon is van ilyen, a Rohonci kódex, amit talán meg lehetne fejteni, hiszen eddig nem foglalkoztak vele olyan sokan. Azóta már tudom, hogy többen próbálták megfejteni, mint akkor gondoltam, ám naivan elkezdtem kutatni, s hirtelen fontossá vált, hogy összeolvassak mindent, ami a titkosírás-történettel foglalkozik magyar és nemzetközi szinten. Engem ez a dolog beszippantott: hirtelen rájöttem, hogy az előző kutatási területem korántsem annyira érdekes, izgalmas, mint a kriptotörténet.

Szerencsére belföldön is igénybe veszik rejtjelfejtő tapasztalataidat. De a következő jelsorozat láttán elszomorodsz, hiszen olyan elavult titkosítási módszerre ismersz, amitől még egy középkori írnok is elszégyellte volna magát. Dolgod mégsem lesz túl egyszerű, erről a korabeli magyar nyelv és az ékezetek hiánya gondoskodik.

Az elmúlt századokból előkerült titkosírások alaposan megizzasztják a mai történészeket és kódfejtőket. A Voynich-kéziratot máig nem sikerült megfejteni, pedig igazán nem a befektetett energia vagy a szaktudás hiányzott, a Rohonci kódex száznyolcvan év múltán mostanában adja meg magát a kitartó vizsgálatnak, az úgynevezett Copiale cipher pedig kétszázötven év után, a közelmúltban három nyelvész kutató, Kevin Knight, Christiane Schaefer, és a magyar származású Megyesi Beáta együttműködése révén vált olvashatóvá. Amikor egy ilyen történelmi titkosírás rejtélyére végül fény derül, a megfejtők rendszerint arról számoltak be, hogy az eredményhez komoly munka, számos kalkuláció, elemzés, aprólékos vizsgálat – és némi szerencse – vezetett.

De mi szükség van manapság minderre, amikor az emberi kalkulációs képességeket nagyságrendekkel meghaladó számítógépek állnak rendelkezésre, hogy egy egyszerű történelmi rejtjelnél százszor bonyolultabb titkosírást is megfejtsenek?

Kedves Kódfejtő,

az alábbi, részlegesen titkosított szöveg olyan rövid, hogy a rendkívül egyszerű titkosítási módszer ellenére sem tudnád könnyen megfejteni. Szerencsére azonban pontosan tudod, hogy attól a 16. századi magyar költőtől származnak e szövegek, aki egész életében egyetlen – igen primitív – kulcsot használt. Kinek az atyjáról van szó? Kinek küldte a levelet?

Bizonyára nincs még egy olyan megfejtetlen ókori írásemlék, amelyik annyira ismert és népszerű volna, mint a Phaisztoszi korong. Ernst Doblhofer, akinek az ókori írások megfejtéséről szóló könyve e tárgyban tulajdonképpen az egyedüli magyar nyelven, a következő jellemzést adja róla a krétai írásokról szóló fejezete végén:

„... Az ember szemét mind a két lapja önkéntelenül is megragadja, és nézése nemcsak új értelmezési kísérletekre csábít, hanem még a laikust is – minden spekulációtól mentesen – igazi művészeti élvezetben részelteti, de a jelek némák maradnak, bármennyire beszédesnek tűnnek is az első pillantásra.

Azok számára, akik kombinációs tehetségüket, éleselméjűségüket és szerencséjüket ezen akarják kipróbálni, a korong mindkét lapját lerajzoltattuk.” (Ernst Doblhofer: Jelek és csodák. Letűnt írások és nyelvek megfejtése, Gondolat, Budapest, 1962, 290. o.)

A Phaisztoszi korong itt lényegében úgy jelenik meg, mint egy újság rejtvény-melléklete, amihez csak általános intelligencia és egyszerű kombinációs készség szükséges; nem véletlen, hogy e poszt szerzője is ennek a „felszólításnak” a hatására kezdett el foglalkozni először a Phaisztoszi koronggal, majd a krétai írásokkal, végül a többi még megfejtetlen ókori írással.

Az alábbi idézet - ha ez egyáltalán lehetséges - még kevésbé követhető, mint a múltkori. Rédei László 1660. augusztus 31-i, Husztról Teleki Mihálynak írt levele zavarosságában és bonyolultságában jól mutatja, mennyire nehézkes volt olykor a titkosírás-használatról folyó egyezkedés, mennyire könnyen adódhatott, hogy egyik történelmi szereplő nem értette tisztán a másik szándékát:

Kedves Kódfejtő!

Az eddigi sikereidnek híre ment. Európa szerte híres kódtörő lettél! Az alábbi titkosírást a francia udvarból kaptad titkos futárral, azzal a kéréssel, hogy sürgősen fejtsd meg. Az udvari kódfejtőnek, a nagyszájú François Viète-nek beletört a bicskája.

Tiltakozol, hogy neked nem erősséged a francia nyelv, erre elküldik neked a kódfejtő néhány jegyzetét, hátha hasznodra lesznek.

Johannes Trithemius (1462-1516) volt a minta a következő évszázadok kódtervezői számára. Igazi reneszánsz tudós volt, nagy könyvgyűjtő, és nem utolsó sorban bencés szerzetes, a sponheimi kolostor apátja. Polygraphiájában azzal kísérletezett, mint majd százötven év múlva Athanasius Kircher is, különféle nyelvek egyazon jelentésű szavaihoz ugyanazt a számot rendelte egy nagy, többnyelvű szótárban, így próbálta megkönnyíteni a soknyelvű Európa diplomatáinak és tudósainak kommunikációját. 

De volt egy korábbi műve is, amelynek fogadtatása kevésbé volt pozitív, és amely hosszú időre - szinte tegnapig - rávetítette szerzőjére a démoni mágia vádját. Ez a műve pedig a Steganographia volt, amelyben azt mutatta meg, hogyan lehet elrejteni egy titkos üzenetet a kíváncsi szemek elől egy látszólag mást jelentő szövegben.