YXYZFPGKHKIYIYIKYOYUIPZKYENRYKGYQYLWYKZYLOKYZYEYUDVKTVEN

KHKXHBKXHENHRKUNYZQWYUKQHENKFHRHIVLKXVLIKIYUNZYEKYZBUDPZ

PUGKHKXPZIWHKQYOYIVKGBRHUDPZHLPUGVUKIVRIYUYIBKMYZDHGKFVU

UYGKYZLVKZYMYLGYUIKGYODFPGKYENKYENLOYRPKTVXVAVUBGPLKRY

UDLOYRRYZKHXYZNKIVWWKGHRHGIYRIKTHLOUHZKHOKHKLKHOKYKWYIP

GRY.JOIKSGGVRKIPDVDKXJEAJFIJUBKTSKAJZBLXJRJDKTVENKXJZNBGKGS

RSGIJRKFJZOBKSKLOVTSISRVGSIKQSZSXBUIKSOIKTVENKWBOVUNVLKGS

RSGIJRJGKCLSGKSKLOVQJEKJZLVKAJZJWJUKAVRDPZUSGKJZVKXSLVGKM

JDBEKCLSGKSKXSLVDBGWSU.

Ennek a rovatnak az a célja, hogy olyan megjegyzéseket idézzen a történelemből, amelyek a múlt embereinek a titkosírásokhoz való viszonyát mutatják. És amelyek vagy viccesek, vagy tanulságosak. Vagy érthetetlenek. A következő idézet leginkább a harmadik kategóriába tartozik. Pápai Gáspár írja 1706-ban Rákóczi Ferencnek az alábbiakat nyilvánvalóan a helyzet tisztázása vágyával, de olyan nehéz követni az egyes clavisok útját a levélben, hogy az üzenet tartalma legalább annyira megfejtésre vár, mintha kódolt volna: 

Sokáig azt hitték, az idősödő különc író elméje végleg önmagába zárult, kalligrafikus rajzolatú jegyekkel írt naplójegyzetei nem hordoznak jelentést. Vagy hordoznak, de mivel ismeretlen, távoli vagy megfejthetetlen nyelven, esetleg tibetiül és/vagy rovásírással írta őket, tartalmukhoz nem férhetünk hozzá. Pedig a Gárdonyi-hagyaték különös karakterekkel írt jegyzeteinek mennyisége nem elhanyagolható, nagyjából ezer oldalnyi szövegről van szó, van olyan író, akinek ennyi az egész életműve. Komoly a tétje tehát, hogy zavaros rajzoknak, vagy fontos, de kódolt gondolatoknak tekintjük-e őket.

Jelentős meglepetést okozott, amikor mintegy ötven év hallgatás után a naplójegyzetek megszólaltak, és a furcsa írásrendszerről kiderült, hogy valójában titkosírás.

A sorozatunk második rejtvényét nagyon nehéz megfejteni, hacsak nem jövünk rá arra, hogyan lehet könnyen megfejteni. A sikeres kódtörőket ugyanarra kérem, mint a 3. kriptotörténeti rejtvény esetében, hogy a kommentben adják meg az első, második, harmadik stb. karakter megfejtését, rendre ahogy elkészülnek.

A hosszúsági fok meghatározása évszázadokon keresztül a tengeri navigáció legfontosabb problémája volt. A Nap és a csillagok állásából igen könnyű volt megállapítani, melyik szélességi fokon jár egy hajó a nyílt óceánon, a hosszúsági fok meghatározásához azonban (Milyen messze van még Amerika?, Hol kezdődnek a zátonyok?) a csillagászati megfigyelés mellett olyan pontos időmérő eszközre lett volna szükség, amilyen nem állt rendelkezésre a korban. Hadihajók futottak zátonyra, kereskedelmi hajók tűntek el teljes rakományukkal, tengerészek fúltak a vízbe a földrajzi helymeghatározás elégtelen szintje miatt. Uralkodók is felismerték a probléma jelentőségét, már a 16. században bizottságokat állítottak, pénzalapot biztosítottak, és még a 18. században is díjakat alapítottak e tudományos feladvány megoldására.

Pedig a csillagász Michiel Van Langren (Langrenus) már 1644-ben megjelentetett egy kis, spanyol nyelvű könyvet, “La verdadera Longitud por mar y tierra” címmel, amelyben megírta a megoldást. Legalábbis állítólag megírta. Máig nem sikerült ugyanis megállapítani, módszerével valóban meg lehet-e határozni a hosszúsági fokot, megoldását ugyanis kódolta:

Minthogy a második kriptotörténeti rejtvényre nem érkezett érvényes megoldás, arra a következtetésre jutottam, hogy fel kell nevelni és ki kell képezni történeti kódfejtők egy teljes generációját. A következő tíz héten minden szombat este felteszek egy titkosírást a könnyebben megoldhatóktól a nehezebbek felé haladva. A megfejtéshez nem lesz szükség számítógépre, mindegyik megoldható olyan módszerrel, amely már kétszáz éve is a kódfejtő rendelkezésére állt. Sőt, a titkosírások természetéből fakadóan gyakran nem is segítene az informatikai elemzés. Azonban az úgynevezett „brute force” módszer sem elegendő, azaz nem elég egyszerűen addig nézni a szöveget néhány próbálgatást kitapasztalva, amíg meg nem adja magát a kódrendszer. Olyan papír-ceruza módszerekre van szükség, amelyek némi szorgalmat és nem kevés leleményt kívánnak a kódfejtőtől.

A rövid válasz a címbeli kérdésre az, hogy természetesen nem. A rovásírás a honfoglaló magyarok írása, amelyet már azelőtt használtak, hogy a latin nyelvű írás és a ma is használatos betűk elterjedtek volna. 

A hosszabb válasz azonban bonyolultabb, és a válaszadást érdemes távolabbról indítani. A rovásírással ugyanis – amint a téma egyik szakértője megjegyzi – az a probléma, hogy legalapvetőbb kérdéseiben sincs egyetértés. Hogy mi a neve, honnan származik, kik használták, milyen célra, és hogy egyáltalán melyek azok az írásos vagy tárgyi emlékek, amelyeken fennmaradt – mind vita tárgya. Ezek a viták pedig gyakran jelentős indulatokat is keltenek.

Célszerű három kategóriába sorolni a rovásírással kapcsolatos elméleteket. Az első kategóriába azok a szerzők tartoznak, akik a székely rovásírást annyira ősinek tartják, hogy magyarul olvasnak ki etióp, etruszk, párthus, sumér, hettita és egyiptomi nyelvemlékeket, a lineáris A-t vagy a lineáris B-t, akik tízezer éves tárgyakon keletkezett karcolásokat rovásbetűnek tartanak, akik szerint a székely-magyar rovásírás előzménye az interglaciális idején, kb. 50 000 évvel ezelőtt alakult ki, és akik a Kr.e. 8. századi palesztinai Silo alagút jeleit, az állítólag tízezer éves boszniai piramisok karcolásait, vagy a legalább hétezer éves szentgyörgyvölgyi tehénszobor mintázatait olvassák székely nyelven. Az alábbiakban nem velük fogunk foglalkozni. 

A második kategóriába azok tartoznak, akik szerint a honfoglaló magyarság által használt rovásírás lényegében a ma ismert rovásábécé korábbi változata, azaz a ma ismert rovásírás legalább 1100-1200 évre, de valószínűleg még régebbre vezethető vissza, népi körökben folyamatosan használták.

Velük szemben fogalmazzák meg fenntartásaikat a rovásírás-szkeptikusok.

A történelem folyamán rendszeresen előfordult, hogy egy rejtjelezett levél címzettje – kisebb vagy nagyobb szemrehányással – visszajelzett a feladónak, hogy a kódolt szöveget nem volt képes elolvasni, olyan csúnyán, hibásan vagy zavarosan írták. Ha vetünk egy pillantást egy 1700 körüli dekódolt levélre, könnyen elképzelhetjük, milyen nehézségekkel szembesült az olvasó még akkor is, ha a rejtjelkulcs (clavis) birtokában igyekezett megérteni egy levelet.

Pataki Mihály Nemes Jánosnak írja 1678. január 23-án:

„Kegyelmed clavisának (azaz titkosíráskulcsának) én bizony nagyobb részét el nem tudtam olvasni.”

A következő rejtvény még izgalmasabb, mint az előző volt, ahhoz képest ugyanis jóval bizonytalanabb a helyzet. A legvalószínűbb kontextus ebben az esetben is Wesselényi-összeesküvés (nem kizárt, hogy az összeesküvők egyik leveléről van szó), és az 1660-as évek – de a témát és a korszakot illetően tévedhetünk. Nagy valószínűséggel monoalfabetikus szövegről van szó, azaz egy betűnek mindig ugyanaz az egy szám felel meg, és viszont. A szöveg nyelvével kapcsolatban ugyancsak kevés tudható, magyar, német, latin, talán francia vagy angol. Ne feledjük, hogy a korabeli nyelvhasználat igencsak különbözik a mai nyelvtől.

A számok nehezen olvashatók, ezért az átirat előtt az eredeti levél másolata is megtalálható. Még annyit hadd áruljak el, hogy a saját vizsgálataim több ismétlődést is azonosítottak (kétszer is ismétlődik egy-egy négy karakterből álló sorozat, egy pedig háromszor), de nekem nem sikerült megoldanom a titkosírást. Most még egyszer megpróbálom megfejteni. Legyen ez egy verseny, nézzük meg, nekem sikerül-e előbb vagy egy kedves blog olvasónak.

Ha senkinek nem sikerülne, az igen kellemetlen volna, ugyanis - hadd hangsúlyozzam még egyszer - ez egy nagyon elavult, és elvileg könnyen feltörhető titkosírás. Vagy mégsem?

Közel egy hónappal ezelőtt feltettem a blogra egy valódi történelmi titkosírást, egy olyan levélnek a másolatát, amelyet az Országos Levéltárban találtam. Azt reméltem, a kedves blogolvasók megfejtik. Két héttel később - minthogy addig nem érkezett érvényes megfejtés - elárultam, hogy a nyílt szöveg nyelve magyar. Ezután többen is sikeresen feltörték a kódot, elsőként ValakiMás és az Ügyosztály, majd L. B. Alberti, végül Regisztrált Felhasználó. Lehet, hogy rajtuk kívül mások is megfejtették, de csak ők hárman jelezték a kommentek közt. Minden megfejtőnek őszintén gratulálok, a kódtörő tehetségüket a jövőben is igyekszem próbára tenni.

Miért volt ez a feladat nehéz, miért olyan jelentős, hogy hárman is megfejtették, és miért küzdöttem én magam is oly sokat annak idején a megfejtéssel? A levél kódja könnyen felismerhetően monoalfabetikus, azaz egy számnak egy betű felel meg. Bár a lehetséges megoldások száma ilyen esetben is nagyon magas (22 betű esetén 22!), valójában a monoalfabetikus kódok sérülékenyek, ugyanis egy egyszerű frekvencia vizsgálattal azonosítható, melyek a kódábécé leggyakoribb jelei, és ezek jól megfeleltethetőek a nyílt szöveg leggyakoribb betűinek. Jó eséllyel a leggyakoribb kódszám az E betűnek fog megfelelni az európai nyelvek többségén. Ha a puszta frekvencia analízis nem vezetne eredményre, alkalmazhatunk magánhangzó azonosító módszert, vagy egy bigrammokra vonatkozó gyakoriságvizsgálatot. A monoalfabetikus titkosírások nem csak elavultak, hanem valamelyest érdektelenek is egy tapasztalt kódfejtő számára.

Na jó, de ha egy kis gyakoriságvizsgálat majd egy kevés próbálgatás általában elegendő egy monoalfabetikus kód feltöréséhez, akkor mi volt olyan nehéz ebben az esetben? Hát az, hogy egy valódi 17. századi titkosírással kerültünk szembe, és ennek legalább három szinten is következménye van: