El lehet képzelni a 18. századi európai felfedezők megdöbbenését, amikor a Csendes-óceán legtávolabbi, legelszigeteltebb pontján, egy kis, primitív bennszülöttek lakta szigeten gigantikus méretű kőszobrokat találtak. A rejtélyt fokozta, hogy a 19. század közepén felfedezték a szigetlakók saját írását is. James Churchward az egykori feltételezett, Csendes-óceánba süllyedt Mu kontinens magas kultúrájával magyarázta mindezt, hogy Erich von Däniken UFO-elképzeléséről ne is beszéljünk. Valamivel reálisabb talajon álltak a ’30-40-es évek diffúzionista elképzelései (Hevesy Vilmos szerint a Rongorongo az Indus-völgyi írásból származik, Robert von Heine-Geldern szerint Kínából, Thor Heyerdahl szerint pedig Dél-Amerikából), a mai tudományos konszenzus szerint azonban a sziget kultúrája a szobrokkal és az írással együtt helyi, polinéziai eredetű. 

Önálló írásrendszerek a mai ismereteink szerint csak a fejlett magaskultúrákban, differenciált társadalmi struktúra mellett alakultak ki (Egyiptom, Mezopotámia, Kína, Közép-Amerika, de Dél-Amerikában pl. nem!), hogyan magyarázzuk tehát a megjelenését Polinéziában? Egyszerűbb írásfajták, ún. proto-írások törzsi körülmények közt élő népeknél is kialakultak Szibériában, az észak-amerikai indiánoknál, Afrikában, vagy éppen a paleolitikum vadászközösségeinél, és többen azt vallják, hogy a Rongorongo is ilyen íráskezdemény. Hasonló körülmények közt élő népeknél azonban olyan írásokkal is találkozhatunk, amelyek írást használó civilizációk áttételes hatására jöttek létre (pl. a cseroki Észak-Amerikában, a bamum írás Afrikában és az ún. alaszkai írás stb.), és ezek többnyire eljutnak fejlődésükben a szótagírásig (néhány kutató, pl. Szergej Rjabcsikov vagy Konsztantyin Pozdnyakov a Rongorongot is lényegében szótagírásnak tartja). Egyes vélemények szerint az írás a Húsvét-szigeten is csak az európai felfedezők írásának megismerése után alakult ki.

A napokban bejárta a sajtót a hír, hogy egy angol nyelvészprofesszor, Stephen Bax megfejtett tíz szót a Voynich-kéziratból. Ha ez igaz, hatalmas szenzáció tanúi lehetünk. Tíz megfejtett szó betörési pontot jelentene az évszázadok óta feltöretlen kódrendszerbe, ezután csak idő kérdése volna, hogy a titokzatos szöveg többi része is megadja magát, és végre kiderüljön, miről szól a világ legrejtélyesebb titkosírása.

De valóban igaz-e a hír? Mennyire megalapozott Bax állítása a tíz szó megfejtéséről? Foglaljuk először össze röviden, mi is az a Voynich-kézirat, majd nézzük meg közelebbről Bax megfejtését!

A Voynich-kéziratot joggal tartják a történelem legrejtélyesebb könyvének: a kézirat azóta tartja izgalomban amatőr írásfejtők, informatikusok és történészek hadait, hogy Wilfrid Michael Voynich (1865-1930), lengyel antikvárius és könyvkereskedő a huszadik század tízes éveiben – ahogy állította – az olaszországi Villa Mondragone-ben a jezsuitáktól megvásárolta. Különös botanikai, csillagászati és fürdő meztelen nőket ábrázoló rajzai, teljesen érthetetlen struktúrájú írásrendszere a megfejtésén dolgozók egész szubkultúráját hozta létre, akik számos konferencián és e-mail listán tartják a kapcsolatot. Az amatőrök csoportjain kívül számos szaktörténész és filológus is megvizsgálta, kódrendszerét a második világháború legjobb kódfejtői – köztük a japán katonai kódokat tucatszám feltörő William Friedman (1891-1969) – próbálták azonosítani. Előkerülésének százéves évfordulóján, 2013. májusában nyolcvan tudós és amatőr résztvevő gyűlt össze a "Voynich 100" konferencián Rómához közel, a Villa Mondragone-ban, hogy megvitassa a kézirattal kapcsolatos aktuális elméleteket.

Annak ellenére, hogy a tudományt hagyományosan nyilvános és publikus vállalkozásnak szokták tekinteni, a tudományos eredmények titkosításának komoly hagyományai vannak. A nyugati tudomány egyik korai, és talán leghíresebb esetei közé azok az anagrammák tartoznak, amelyeket Galileo Galilei küldött Prága firenzei követének (és közvetve nagy riválisának, Johannes Keplernek). Az első üzenet így szólt:

smaismrmilmepoetaleumibunenugttauiras

Ez a betűfolyam a Sidereus Nuncius 1610-es megjelenését előzte meg, és mint később kiderült, a Szaturnus holdjainak felfedezését dokumentálta. Megfejtése - ha helyes sorrendbe helyezzük a betűket: 

Altissimum planetam tergeminum observavi – a legfelsőbb bolygót hármasnak láttam.

Thaly Kálmán (1839-1909) a magyar történettudomány talán legellentmondásosabb személyisége. Már huszonöt évesen az Akadémia levelező tagja, őneki köszönhetjük a Századok című, azóta is rendszeresen megjelenő történelmi folyóiratot, rengeteget könyvet és tanulmányt írt, és töménytelen kuruckori levelet talált meg eldugott nemesi levéltárakban. Maga volt a Rákóczi kor. Ahogy Szerb Antal fogalmazott: „A fejedelemnek életében sem volt igazabb és lelkesebb híve, mint halála után másfélszázaddal ez a kései történetíró.”

Másfelől azonban - itt Ady Endrét idézzük - Thalynak az volt a tragédiája, hogy Arany Jánossal kellett egy időben élnie. Arany mellett még másodvonalbeli klasszikus sem lehetett, az ő verséből nem bukhatott vizsgázó diák. Thaly nem volt rossz költő, de azért nem is volt nagyon jó. Egyetlen eszköze maradt, hogy beírja magát a halhatatlanságba: ha kuruckori verseket hamisít.

Thalynak olyan erős volt a szeretete a fejedelem iránt, hogy – idézzük megint – „meghozta érte a legnagyobb áldozatot, amelyet dicsőségvágyó ember csak hozhat: ő akinél szenvedélyesebben kevés író vágyott hírre, elismerésre, babérra, költeményeket írt és szerzőségüket átengedte a fejedelemnek meg a kuruc kor névtelen lantosainak. Kuruckori versekként közölte a maga verseit. Az emberi önzetlenségnek kétségkívül a legnagyobbszerű megnyilatkozása.”

Pár hete feltettem egy titkosírástörténeti rejtvényt, egy valódi, 17. századi rejtjelezett levél átiratát, amelynek teljes megoldását március elejére ígértem. Van még bőven időnk, de mivel mindeddig nem érkezett érvényes megfejtés (pedig a titkosírás fajtája a legegyszerűbb, elvileg könnyen feltörhetőnek kéne lennie), azt gondoltam, segítek:

a levél magyar nyelven íródott.

Ezzel a segítséggel talán könnyebb lesz megfejteni.

Akinek először sikerül, az legyen kedves a megírni kommentben, hány tallérról van szó a levélben. Sok sikert!

Kövess a Facebookon, hogy értesülj a legújabb bejegyzésről!

A kódfejtés - eredetét tekintve - igazi arab tudomány. Arab szerzők már a középkorban tisztában voltak az egyszerűbb titkosírások nyelvstatisztikán alapuló megfejtési módszereivel, és új, jobb titkosítási módszereket terveztek. Míg a matematika, a filozófia, a logika, és sok más tudomány területén az arabok mint rendkívül fontos közvetítők, de mégiscsak mint közvetítők léptek fel, addig a titkosírás tudományát nem a görögöktől vagy a rómaiaktól vették át, és fejlesztették tovább, hanem ők maguk hozták létre szinte a semmiből. Egyszerűbb titkosírási eljárások persze korábban is léteztek, mind a görög, mind a római világban, de a titkosírások megfejtésének módszereit először az arab szerzők próbálták rendszerbe foglalni. Így született meg a tulajdonképpeni kriptológia (titkosírás-tudomány), amely egyszerre tartalmazta a kriptográfiát (titkosírást) és a kriptoanalízist (rejtjelfejtést).

Az arab eredmények igazi horderejét csak az utóbbi időkben tudjuk megítélni, mióta maguknak az isztambuli kézirattárakban megmaradt forrásoknak egy A titkosírás arab eredetei (Arabic Origins of Cryptology) című könyvsorozat keretében arab történészek kiadják a legfontosabb szövegeket.

A szerkesztők négy, egymással is kölcsönhatásban lévő tényezővel magyarázzák az arab kriptológia megjelenését. Az első két tényező a nyelvtudomány fejlődésével kapcsolatos: az arab kultúra komoly erőfeszítést tett, hogy más, sokszor nehezen kiismerhető nyelven írott szövegeket lefordítson arabra, emellett pedig a saját nyelvének működését is alaposan tanulmányozta, nem ritkán statisztikai módszerekkel.

Költők ritkán folytatnak irodai alkalmazotthoz méltó, rendszeres és kiszámítható életet, de Balassi Bálint konfliktusos élete még szakmája képviselői között is szokatlannak számít. A várúr, költő, katona és nagy csábító Balassi többszörös örökösödési perben állt rokonaival, összeférhetetlen személyisége és botrányai miatt számos város folytatott ellene eljárást, kortársai körében rossz volt a híre, és szerelmi ügyei sem csökkentették elrendezendő problémáinak számát. Viszontagságos és konfliktusokkal teli életében sokat kényszerült magánéleti és anyagi titkokról levelezni.

Részleges titkosítást használt, azaz a levelei nagy részét nyílt szövegnek hagyta, csak bizonyos szavakat, leggyakrabban személyneveket rejtjelezett. Kódja monoalfabetikus volt, azaz egy adott betűnek mindig ugyanazt az egy rejtjelet feleltette meg, ez a módszer pedig az ő korában igencsak elavultnak számított. De még e kategórián belül is egy egyszerű eljárást követett: az ábécé első felének betűit megfeleltette az ábécé második fele betűinek, és fordítva. Magát a titoktartási kérést is így titkosította egy levelében: „De ha én uram és igaz atyámfia vagy, bq zcqucb [ne szóljon] Kegyelmed gqbxubqx gqauh [senkinek semit]”

Az alább következő számsorozatot egy kétoldalas levélből másoltam ki, amelyet a Magyar Országos Levéltárban találtam. A levélről semmi mást nem tudunk, mint hogy az 1660-as évekből maradt fenn Wesselényi Ferenc fogalmazványai közt. A számok mellett nem találunk szöveget, a történelmi szituáció ismeretében a latin, a német, a magyar de akár a francia nyelv sem zárható ki. De van egy jó hír!

Ha leszámoljuk a számokat, megbizonyosodhatunk arról, hogy a rejtjel monoalfabetikus, azaz egy adott betűnek egy rejtjelet, egy számot feleltet meg. A monoalfabetikus titkosírások márpedig igencsak elavultnak számítanak, a kriptológia tudománya már régen komolyabb problémákkal van elfoglalva. Mind a kripto-történeti monográfiák, mind a kortárs kódfejtő kézikönyvek gyorsan, lehetőleg még az első oldalon végeznek vele, hogy nagyobb kihívást jelentő módszerek felé forduljanak. Az elhanyagolás oka természetesen az, hogy a monoalfabetikus titkosírásokat könnyű megfejteni, ha egyszerű próbálgatással nem sikerülne, akkor lefuttatunk egy puszta frekvencia analízist. Ha esetleg ez sem vezetne eredményre, alkalmazhatunk magánhangzó azonosító módszert, vagy egy bigrammokra vonatkozó gyakoriságvizsgálatot. A monoalfabetikus titkosírások nem csak elavultak, hanem valamelyest érdektelenek is egy tapasztalt kódfejtő számára.

A Beale-kód az 1880-as évek óta tartja izgalomban a kódfejtőket és a kincskeresőket. 1885-ben publikálta James B Ward azt a három, kódszámokból álló levelet, amely egy hat évtizeddel korábban elrejtett aranykincs lelőhelyét határozza meg.

A történet úgy szól, hogy 1819 és '21 közt egy napbarnított, jó kiállású férfi, Thomas Jefferson Beale társaival hatalmas aranykincsre bukkant, amelyet - újabb kincskereső expedícióra indulván - Bedford megyében, Virginiában rejtett el. Arra az esetre azonban, ha valami okból nem térne vissza, egy lezárt dobozban három számsorozatot, behelyettesítéses kódot hagyott egy megbízható embernél, a kedvenc szállodája tulajdonosánál, Robert Morrissnál. Morristól azt kérte, tíz évig semmiképpen ne nyissa fel a ládát. Ha azonban addig sem jönne érte, Morriss felnyithatja a dobozt, ezután pedig - ígérte - egy St. Louis-ban élő személytől levelet fog kapni, amelyből megtudja, hogyan értelmezze a dobozban lévő leveleket.

Az idő múlt, Beale nem tért vissza. Morriss vagy megfeledkezett az egészről, vagy csak nem akarta feltörni a dobozon lévő lakatot, viszont levelet sem kapott senkitől. Végül is amikor huszonhárom év múltán végül mégiscsak feltörte a lakatot, nem tudta, mit kezdjen a három számsorozattal. Hosszú ideig próbálkozott megfejtésükkel sikertelenül, míg a leveleket megmutatta James B Wardnak, aki olyan szerencsés vagy ügyes volt, hogy a másodikat megfejtette közülük. Rájött ugyanis hogy e levél számai az amerikai Függetlenségi Nyilatkozat beszámozott szavaira vonatkoznak, és minden szám ahelyett a betű helyett áll, amellyel az annyiadik szó kezdődik. A második Beale levél tehát úgynevezett könyvkód. A könyvkódok szerkezetüknél fogva megfejthetetlenek, hacsak nem vagyunk tisztában azzal, mely könyv mely kiadásának szavaira vonatkoznak a bennük lévő számok. A levél megfejtése alapján fény derült az aranykincs pontos mértékére (mai áron 40 millió dollár értékű kincsről van szó!), valamint arra, hogy az első levél tartalmazza a kincs pontos helyét, a harmadik pedig Beale expedíciós partnereinek és azok rokonainak elérhetőségét, a kincs ugyanis természetesen őket illeti. Ward persze mindent megtett, hogy a másik két levelet is feltörje, de kitartó próbálkozásait nem koronázta siker, és végül az alábbi csalódott szavakkal adta közre a kódokat:

A rejtjelezés történetében igazából akkor tudunk elmélyedni, ha idegen nyelven is olvasunk. A legtakarékosabban akkor járunk el, ha angolul tanulunk meg, bár kétségtelenül van némi francia szakirodalom is, sőt Klaus Schmehnek köszönhetően egy egész sorozat német nyelvű összefoglalás is rendelkezésre áll. De kezdjük az angollal!

A titkosírás-történet mint szakma David Kahn 1967-es vaskos monográfiájának, a Codebreakers-nek hatására született meg. Kahn az akkor elérhető tudás alapján módszeresen végigtekintette a rejtjelezés történetét a kezdetektől a második világháborúig. Érdeklődésének elsődleges fókusza a huszadik század volt. Bár az enigma története ekkor még titkosított (classified) információnak számított, és így nem kerülhetett a könyvbe, más területeken Kahn elsőként tett nyilvánossá bizonyos részleteket, amelyek miatt konfliktusba is került az Amerikai Nemzetbiztonsági Hivatallal, az NSA-vel. A modernkori fókusz ellenére a könyv 1900 előtti fejezetei is rendkívül gazdag és hasznos bevezetést kínálnak a mai kutató számára.