II. Rákóczi Ferenc titkosírástáblái a kor legfejlettebb kódolási módszerét követték. De hiába a fejlett technológia, ha a felhasználó nem teszi meg a szükséges óvintézkedéseket, túl lazán veszi a szabályokat, és például nem cserél kódtáblát megfelelő időközönként.

A kriptográfia-történet általános tapasztalata, hogy rejtjel rendszereket nem azért sikerül feltörni, mert gyengék, hanem azért, mert hanyagul, hibásan vagy a rendelkezésre álló lehetőségeknek csak egy részét használva alkalmazzák őket. A magyarországi források számos közvetlen és közvetett információt tartalmaznak arra nézve, mennyire voltak a rejtjelezők tisztába a sifrírozott tartalomra leselkedő veszéllyel, mennyire igyekeztek megóvni a titkosírásukat a lelepleződéstől, mennyire tették ellenállóvá, mennyire számítottak kódtörők támadására. A forrásokból kinyert információ azonban rendkívül ellentmondásos.

Abban az időben, amikor Giovanni Battista Argenti a Szentatya legfőbb rejtjeltitkára lett, a pápai udvar képviselte a titkosírás-tudomány csúcsát, az itt dolgozók jelentették a szakma elitjét. Giovanni Battista, majd pár év múlva unokaöccse, Matteo - aki megörökölte a bizalmas hivatalt, majd öt egymás utáni pápát is kiszolgált - a kor összes fontosabb politikai titkához hozzáférhetett. Minthogy a pápai udvar ekkoriban lényegében egész Európával kapcsolatban állt, minden okunk van azt feltételezni, hogy a vezető politikusok mellett a két Argenti rendelkezett a legtöbb bizalmas információval.

A fontosabb itáliai centrumoknak ekkor már néhány évtizede megvolt a saját professzionális kódfejtője. A rejtjelfejtés gyakorlatának presztízsét jelzi, hogy a kódtörők egyre nagyobb becsben álltak, különválasztva tevékenykedtek az egyszerű, mechanikus kódolást végző írnokoktól, sokszor segédet is kaptak. A pápai udvarban és a velencei köztársaságban egyaránt 1540 körül intézményesült a szakma annyira, hogy hivatalos kódfejtő irodát nyitottak. Velencében a kódfejtők dolgozószobája magában a Dózse-palotában, a Titkok szobája felett volt. Senki nem zavarhatta munkájukat, igaz – egyes történetek szerint – nem is jöhettek ki addig, amíg meg nem fejtették a bejövő iratokat.

Egy francia bencés szerzetes, a morignybeli János testvér érdekes beszámolót hagyott ránk 14. század eleji írásának, a Látomások könyvének (Liber visionum) bevezetőjében. Részletesen elmeséli, hogyan szegődött valamikor maga is a híres, és számos diák által művelt módszernek, az Ars notoriának hívéül. Fiatal chartres-i, majd orleans-i diákként nem volt pénze tankönyvekre, viszont annál inkább vágyott elsajátítani a tudományt. Így találta meg az Ars notoriát, amely egyetlen, mintegy a tudományok felett álló könyvként kínálta a teljes emberi tudást. János nem egyedül gyakorolta az itt olvasott módszereket, bevonta egy cisztercita szerzetestársát, sőt húgát, Gurgetát is, és közös szeánszaik addig folytatódtak, míg különös, földöntúli jelek jobb belátásra nem térítették a hármast. Mindenekelőtt az történt, hogy János természetfölötti hangokat hallott, elsősorban Szűz Máriáét, aki arról igyekezett meggyőzni, hogy nem szabadna bedőlnie az Ars notoria látszólag ártatlan jellegének, mert az valójában démoni forrásból fakad, mélységesen rossz, és abba kell hagyni a gyakorlását.

Jánost részben meggyőzték a hallottak, de valahogyan mégsem adta fel. Megátalkodottságát jelzi, hogy az Ars notoria további gyakorlása mellett nekromanciára, fekete mágiára adta fejét, írt egy nekromantikus kézikönyvet, és lemásolta a Salamon gyűrűi című talizmánmágiával foglalkozó szöveget. Ezt azonban már a túlvilági hangok sem hagyták annyiban, nyíltan bolondnak nevezték Jánost, aki erre már legalább részben felhagyott ördögi tevékenységeivel. A teljes fordulat azonban csak akkor következett be, mikor húgát, Gurgetát szörnyű látomások kezdték gyötörni és rosszindulatú szellemek kínozták, ami, János szerint, csakis arra utalhatott, hogy az Ars notoria szertartásaiban tényleg van valami démoni. Amikor a tanulócsoport végül felhagyott a modern kori Agykontroll-ra emlékeztető, szupergyors tanulóprogram alkalmazásával, a démonok rögtön visszavonultak.

Egy méltán elfeledett 1977-es titkosírás-történeti könyv egyik utolsó oldalán különös jelsorozatot találunk. A könyvben szereplő történet szerint a karaktereket egy 1920-as években tevékenykedő kasszafúró hagyta az utókorra. Vajon mit akart közölni velünk? Csak nem azt, hogy hova rejtette a zsákmányt? 

A történet hitelességének eddig nem sikerült utánajárni. A jelsorozatot azonban az utóbbi hetekben többen is megvizsgálták, és arra jutottak, vagy monoalfabetikus, vagy közel monoalfabetikus. Márpedig egy ilyen egyszerű módszerrel készült titkosírásról puszta gyakoriságelemzés alapján meg lehetne állapítani, milyen nyelven íródott. Ezúttal azonban, néhány korábbi esethez hasonlóan, egyelőre senkinek nem sikerült feltörnie a kódot.

A hatóságok 1780-ban a siklósi uradalomhoz tartozó Mindszenten elfogtak egy engedély nélkül kóborló leszerelt katonát, bizonyos Veisz József, pécsi lakost. Az esetről Sásdon jegyzőkönyvet vettek fel. A jegyzőkönyv tanúsága szerint a katonánál mogyorófa vessző, valami gyertyaszerűség és egy „kháldeus” könyv volt. Ezen eszközökkel – ahogy a hajdani katona fogalmaz – mivel teste "összetörődöttsége" miatt már nem dolgozhatott, a „föld gyomrában el röjtetett kincs keresésére" vetette magát, de még el sem kezdhette, máris fogságban esett. Rendszerint a mogyorófavesszővel szokott kincset keresni, folytatja, amely „kincsre hajlásával reá vezet, azon helyre, hol a kincs el vagyon röjtve,” és Szegeden két ízben próbálgatta is, de semmire nem ment vele. Most éppen a szent-györgyi zsidóhoz indult, hátha az segíti a kincskereső kézikönyv kháldeus nyelvű szövegének kiolvasásában, mert az a katona számára nem érthető.

A varázskönyvet nagy szerencsénkre mellékelték az esetről fennmaradt jegyzőkönyvhöz, így kedvünkre olvashatjuk a kincskereső formulákat. A könyvet nagyrészt német, kisebb részben latin nyelven írták, és valóban tartalmazza az ál-kháldeus jelsorozatokat, amelyek értelmezésébe Veisz Józsefnek – csakúgy, mint nekünk – beletört a bicskája.

Az Élet és halál köre a középkor legelterjedtebb jövendőmondó módszere volt, jellegzetes ábrája a tudományos, orvosi, asztrológiai és egyéb kéziratok tömkelegében megtalálható. Nevéhez híven arról tájékoztatja az olvasót, vajon egy beteg - például maga az olvasó - túléli-e betegségét vagy meghal.

Egy vízszintesen kettéosztott kör alsó és felső felében három-három oszlopban számokat találunk. Ha betegek vagyunk, és kétségeink vannak túlélési esélyeink felől, vegyük nevünk betűinek számértékét, majd bonyolult numerikus műveletek mentén a Hold fázisaitól sem teljesen függetlenül bizonyos eredményre jutunk. Ezt az eredményt felírjuk magunknak, és megnézzük, hol található a körben. Ha az alsó felében, meghalunk, ha pedig a felső felében, meggyógyulunk. Attól függően, hogy az adott szám melyik oszlopban található, egy, két vagy három hét múlva következik be a kedvező vagy kedvezőtlen végkifejlet. Az ábra persze ugyanilyen sikerrel alkalmazható arra, hogy egy csata, egyetemi vizsga, házasság vagy bármilyen más konfrontáció pozitív vagy negatív kimenetelét előre jelezze.

Az alkímiáról mindenkinek az jut eszébe, hogy egészen biztosan a titkosírások melegágya kell, hogy legyen. Hogyan is lehetne másként? Hiszen az alkimista az aranycsinálás titkos receptjét kutatja! De legalábbis az élet vizének előállítási módját. Ez pedig nyilvánvalóan a beavatottak titka kell, hogy maradjon, csak kódolva lehet lejegyezni.

Pedig érdekes módon az alkímiai gyakorlása egyáltalán nem predesztinált olyan mértékben titkosítási módszerek használatára, mint gondolnánk. A történészek az utóbbi évtizedekben egyre gyakrabban figyeltek fel arra, hogy a 16. századi európai alkímia nem volt titkolózóbb, mint a korszak más vállalkozásai. Eltekintve attól, hogy a fémek megnevezésére gyakran – széles körben ismert – grafikus jeleket használtak, valamint attól, hogy számos alkímiai szövegben szimbolikus nyelvhasználatnak és vegyészetnek kibogozhatatlan ötvöződését látjuk, kimondott és szándékos titkosítás ekkoriban egyáltalán nem volt gyakori. (Száz évvel később, a 17. században azonban már gyakoriak a titkosított alkímiai naplók, amelyek ma is kéziratos formában várják, hogy a tudománytörténészek alaposabban megvizsgálják őket.)

Kimondottan különlegesnek számít az a 16. századi latin és német nyelvű alkímiai (és részben orvosi) receptgyűjtemény, amelybe egy bizonyos rosentáli Martin Roesel jegyzett be 1586 körül monoalfabetikus számkóddal titkosított recepteket (MS Beinecke Mellon MS 27 - Agnieszka Rec hívta fel a figyelmem erre a kéziratra, amiért ezúton köszönetet mondok):

A Gentlemen's cipher, azaz "az úriemberek rejtjele" 1748 áprilisában jelent meg nyomtatásban egy angol lapban, melynek The Gentlemen’s Magazine volt a címe. A bevezető szerint egy nemrégen elhunyt úriember (gentleman) hagyatékában maradt fenn, és az "Úriemberek magazinja" szerkesztői abban a reményben publikálták, hogy valaki megfejti. De senki nem fejtette meg.

Ugyanez a titkosírás 1978-ban is megjelent, ezúttal a Cryptologia nevű folyóiratban, amely az egyetlen titkosírás-történeti szaklap a világon, de megint csak nem fejtette meg senki. 2013-ban Klaus Schmeh bejegyzést szentelt a rejtélynek a blogján. Egy másik blogszerzőnek, az angol informatikusnak, Nick Pellingnek ekkor szöget ütött a fejébe, hogy igazán ideje volna megpróbálni megfejteni.

Az arabok a középkor folyamán komoly előnyre tettek szert a titkosírásfejtés terén. Amíg Európában a kódtörés tudománya gyerekcipőben járt, a közel-keleti arab udvarok tudósai egyre másra publikálták a furfangos módszereket ismertető kézikönyveiket. Ezek a könyvek kéziratok voltak, és csak nagy szerencsével maradt fenn belőlük egy-egy példány a konstantinápolyi könyvtárban.

Logikusan adódik a kérdés, vajon a Konstantinápolyt elfoglaló Török Birodalom kódfejtőinek volt-e tudomása róluk. Szükségük biztosan lett volna rá, a náluk állomásozó velencei követek ugyanis már a 16. században titkosított jelentéseket küldtek haza megbízóiknak, és ez érthetően felzaklatta a török hivatalok munkatársait. (Hasonlóképp titkosított jelentéseket küldtek haza az osztrák császárnak és a spanyol királynak dolgozó kémek ötven évvel, valamint II. Rákóczi Ferenc portai követei jó százötven évvel később.)

A rejtjelezés talán legkorábbi és minden bizonnyal leghíresebb irodalmi megjelenése Edgar Allan Poe-nak köszönhető, aki az Aranybogár című novellájában örökítette meg a kódfejtés legalapvetőbb módszereit. Poe maga is amatőr kódfejtő volt. Előbb mint újságíró, majd később mint lapszerkesztő két folyóiratban is (az Alexander's Weekly Messenger-ben majd a Graham's Magazinban) nagyzoló felhívást tett közzé: érkezzék bármilyen rejtjeles üzenet a laphoz a szemfüles olvasóktól, ő azt megfejti. Feltéve persze, folytatta, hogy a titkosítási módszer olyan típusú, hogy a nyílt szöveg egy betűjét egy jelnek vagy számnak felelteti meg, azaz lényegében monoalfabetikus. És lehetőleg a szóhatárokat is meghagyja. Poe nem helyezte nagyon magasra a lécet, amelyet aztán könnyedén át is ugrott, hiszen monoalfabetikus rejtjeleket megfejteni akár betűgyakoriság vizsgálattal, akár szó-mintázat kereséssel igen könnyű (ahogy ez sok helyütt, például a Rohonci kód című könyvemben, Alberti kódfejtő blogján vagy a Rejtjelező weboldalon részletesen olvasható).

Poe felhívására számos rejtjeles üzenet érkezett a szerkesztőségbe, ezek nagy részét meg is fejtette, de jobbára gyakorlott amatőr módján. Ránézésre igyekezett felismerni a szó mintázatokat, és számos apróbb hibát hagyott a megoldásban. Viszont nem volt idegen tőle a hajlam némi ködösítésre: bár ígérte, végül mégsem osztotta meg az olvasókkal a kódfejtési módszereinek részleteit, pedig időközben megjelentette egyetlen hosszabb lélegzetű írását a kriptográfiáról, amelynek címe, különös módon: Néhány szó a titkosírásról.