A Rohonci kódex hírnevét különös kettősség jellemzi. A kódex helyet kapott a világtörténelem mindmáig meg nem fejtett írásainak elegáns és megkülönböztetett társaságában a phaistosi korong és a „lineáris A” mellett, sőt még a tíz, valaha írt legbizarrabb könyv listájára is felkerült, miközben feltűnése óta (az elmúlt évtized fejleményeitől eltekintve) komoly szakember szinte nem is foglalkozott vele, vagy ha mégis, erről alig publikált.

A kézirat közel 450 oldalas. Az első és az utolsó néhány tucat oldala levált a könyvről, kérdés, milyen sorrendben kellene őket visszailleszteni. Címoldala nincsen. Lapjai papírból vannak. Tízszer tizenkét centis oldalain átlagosan kilenc-tizennégy sor ismeretlen jelsorozatot, valamint több, mint nyolcvan rajzot tartalmaz. Előttünk ismert története 1838-ban kezdődik, ekkor került ugyanis Batthyány Gusztáv könyvtárából harmincezer kötet társaságában a Magyar Tudományos Akadémia gyűjteményébe. E könyvtár székhelye a Batthyány uradalom központja, Rohonc (ma: Rechnitz, Ausztria) volt, jobb híján innen kapta a nevét a kódex. Azonban, minthogy a Batthyányiak évszázadokon keresztül széles körből gazdagították könyvtárukat, lényegében semmit nem tudhatunk arról, végső soron honnan származik a könyv, így sem magyarországi, sem közép-európai eredete nem vehető biztosra.

A rejtélyes kódex feltűnése után hamar a tudományos figyelem középpontjába került. A kezdeti lelkesedést azonban, mely szerint értékes ősmagyar írásról van szó, hamar csalódottság, szkepszis és gyanakvás váltotta fel, és a 19. század végi szakmai közélet arra a következtetésre jutott, a kódex semmiképpen nem magyar nyelvemlék, hanem hamisítvány. Ezután hosszú ideig kevés szakember foglalkozott vele, a szakmai érdeklődés a huszadik század végén és a huszonegyedik század első évtizedében erősödött fel.

Minden olyan technológia alkalmazásába gyakran csúszik hiba, amelyet sokan sokféle célra használnak, ráadásul olykor nehéz körülmények közt: a harcmezőn a sátorban, vagy az ellenség udvarában, titokban. Nincs ez másként a rejtjelezéssel sem, a történelmi szereplők sokszor szembesültek nehézségekkel, olykor egészen mulatságos körülmények közt.

A 17. századi rejtjelezők leggyakoribb és legprózaibb problémája a használt rejtjelnek megfelelő kulcs (clavis) hiánya volt. Bethlen Miklós Teleki Mihály kérésére, hogy Harsányi Jakabnak válaszoljék, szabadkozik, hogy annak levelét nem tudja elolvasni:

„Úgy látom, Harsányi az maga nevét is clavissal írta, annak az mása kinél lehet?”

Szepesi Pál pedig Teleki levelének kulcsát keresi:

„Kegyelmed clavissal írt levelei jöttek, Uram, kezemhez, de boldogúl elő nem mehettem bennek, mivel az mely clavissal Kegyelmed írt, se Keczer, se Vér Mihály uramék sem adák sem küldék meg és így ma is vak vagyok sok terminusokban.”

Levele végén még egyszer emlékezteti Telekit:

„Az Kegyelmed csinálta clavist, kérem, küldje meg.”

Maga Teleki pár évvel később Thököly Imrén egyszerre két levél clavisát is keresi:

„Udvarhelyi, (…) amit nekem írt volt, azt nem tudtam elolvasni, azért izentem Forval uramtúl a clavisnak ideküldése felől. A másik clavis micsoda clavis, örömest érteném.”

Néhány évvel később Bethlen Gergely Teleki levelét nem érti:

„Kegyelmed levelét is én bontottam fel, de semmi hasznát nem vehettem, mert clavissát nem tudom.”

CLOCK - azaz óra. Ez az új információ, amit Jim Sanborn, a világ alighanem legtöbbet elemzett szobrának alkotója a minap megosztott a nyilvánossággal. A szobor a CIA híres, Langley-ben található központjának belső udvarán található, és négy rejtjelezett üzenetet tartalmaz. Hármat ezek közül jó ideje megfejtettek - először az Amerikai Nemzetbiztonsági Hivatal (NSA) munkatársai (de ezt akkor, mivel a megfejtés nem volt teljes, a cég image-ét őrizendő nem hozták nyilvánosságra), majd amatőr kódfejtők. A negyedik azonban annak ellenére ellenáll a CIA, az NSA és minden kódfejtő megfejtési próbálkozásának, hogy az alkotó elárulta, csupán klasszikus, számítógépek előtti korokban is használt módszerrel titkosította, azaz elvileg könnyen fel lehet törni.

A szobor Kryptos névre hallgat. Nehéz túlbecsülni, milyen nagy azon amatőr és profi kódfejtők köre, akik a rajta található negyedik rejtvény megfejtésén dolgoznak. Levelezőlisták, weboldalak, Washingon környéki éttermekben szervezett - ha nem is titkos, de meglehetősen - diszkrét találkozók, amelyeken olykor maga a szobrász is részt vesz (az egyik ilyenen magam is ott voltam) - ezek jelzik a rejtjel körüli kódfejtők lelkesedését. A szobornak még a méretarányosan kicsinyített és hazavihető másolata is megvásárolható, bár nagyon nem olcsó.

Amikor egy rejtjelezett szöveget nem tudunk csak úgy ránézésre vagy kis próbálgatással megoldani, érdemes egy magánhangzó azonosító módszert alkalmazni. Talán meglepő, de a kódfejtés már egy egészen korai szakaszában, amikor még fogalmunk sincsen az egyes karakterek jelentéséről, meg tudjuk mondani, melyek állnak magánhangzók és melyek mássalhangzók helyett.

A két típusú betű ugyanis meglehetősen másként viselkedik. Magánhangzóból kevés van, és ezek jellemzően sok különböző karakter (mássalhangzó) mellett szeretnek előfordulni, míg mássalhangzóból sok van, de ezek jóval válogatósabbak, ha szomszédokról van szó. A szöveg leggyakoribb karaktere majdnem mindig egy magánhangzó, a legritkább pedig majdnem mindig egy mássalhangzó. A legalacsonyabb gyakorisággal rendelkező betűk (amelyek mássalhangzók) mellett gyakran található karakterek magánhangzók. Ezeket az egyszerű tulajdonságokat alapul véve több módszerrel is leleplezhetjük a „magánhangzóságot”, a legkönnyebben – akár papírral, ceruzával, és egy egészen rövid kódszöveget használva egy orosz módszert, a Sukhotin algoritmust használhatjuk. E módszer előnye – amint azt felfedező kedvű amerikai titkosírásfejtők is kikísérletezték –, hogy még olyan egészen egzotikus nyelvekben is nagy sikerrel azonosítja a magánhangzókat egy félmondatos szövegrészlet alapján, mint a grúz, a skót gael, a horvát, a héber, sőt akár a magyar. Igaz ugyan, hogy az algoritmus olykor egy-egy mássalhangzót is hajlamos magánhangzóként azonosítani, de rendszerint csak azután, hogy előtte helyesen megnevezte a valódi magánhangzókat.

A professzionális kémek, az úgynevezett titkos levelezők nagy számban használtak rejtjeleket a kora újkorban. Jól felépített titkos rendszerük behálózta a török hódoltság, a Habsburg irányítás alatt lévő Magyar Királyság, és az Erdélyi fejedelemség területét is. A kémek beszervező szerződésének pedig gyakran részét képezte a kódoló módszer rögzítése is. Azt gondolnánk, a szakma veszélyes volta miatt alig maradt fenn információ arról, kik is voltak ezek a titkos ügynökök, de némelyikük szerencsére nagyon is jól azonosítható, sőt olykor teljes családok nevezhetők meg, ahol e különleges mesterség apáról fiúra öröklődött.

Ezek az emberek korántsem tartoztak a társadalom politikai elitjéhez. Olyan orvosok, kereskedők, katonák, követségi tolmácsok voltak, akik közel voltak a tűzhöz, polgári foglalkozásukból adódóan sok emberrel találkoztak, és gyakori utazásaikkal nem keltettek feltűnést – míg például egy földműves túlságosan kiterjedt megbeszélései, levelezése, és helyváltoztatása hamar gyanút ébresztett volna. A kémek gyakran az európai és a török kultúra határmezsgyéjén élők közül kerültek ki, leggyakrabban délszlávok, szerbek, bosnyákok voltak, máskor örmények, szefárd doktorok, vagy törökökhöz szökött keresztény renegátok. A bizonytalan levél továbbítási viszonyok miatt jelentéseiket gyakran több, három-hat példányban is megküldték.

Mégsem árulja el, miről szól a titokzatos szöveg. A Codex Seraphinianusról van szó, arról a könyvről, amelyet 1981-ben adott ki gyönyörű kiállításban, korlátozott példányszámban és rendkívül drágán szerzője, Luigi Serafini olasz művész. Három évig dolgozott rajta, de megérte, mert a Codex azonnal bevonult a legrejtélyesebb könyvek sorába, és ott mindjárt a második helyre tört, alig lemaradva a Voynich kézirat mögött. A Codex Seraphinianus néhány évtizedig csak a kiválasztottak számára volt hozzáférhető, de a 2000-es években viszonylag jó felbontásban feltették az internetre, és újabb kiadók jelentették meg, továbbra sem túl olcsón.

Régi vágyam teljesült, amikor nemrég Serafini városában, Rómában sétálva, a feleségem egy trasteverei antikvárium kirakatában megpillantotta a Codexet. Nem gyakran ad az ember 100 eurót egy kötetért, de vannak olyan könyvek, amelyeknek nem lehet ellenállni. Különleges élmény a saját, speciális papírra nyomtatott Codex Seraphinianusomat olvasni. Gyönyörködöm a képekben, és közben azon töprengek újra és újra, vajon tényleg nincs-e jelentése a szövegnek, vajon tényleg el kell-e hinnem a grafikus-szerző állítását, amellyel pár éve Oxfordban lecsendesítette az önjelölt kódfejtők tömegét, akik már régen szerették volna megfejteni a kódex különös kézírását.

Csak találgatni tudjuk, milyen okokból küldhettek magánszemélyek a tizenkilencedik és a huszadik század folyamán a világ annyi különböző részéből képeslapot titkosírással. Bizonyára több ilyen ok is van, kódolt képeslap ugyanis kimondottan sok fennmaradt.

Ott van mindjárt az a száz évvel ezelőtt postára adott ausztrál képeslap, amiről itt a blogon is megemlékeztünk, és amelyet azóta sem sikerült megfejteni. Ugyanebből az időből maradt fenn két angol képeslap, amelyet egy ismeretlen feladó küldött bizonyos Maud Golding kisasszonynak. Miss Golding ekkoriban a negyvenes éveiben járt, hajadon volt, a nagynénjével élt, és el sem tudjuk képzelni, miért kapott titkos üzeneteket.

Florence Maud Golding képeslapja 1911. december 2-ról:

A kódolt üzenetrész nagyítása:

A kiállítás kurátora Bill Sherman, a "Használt könyvek" (Used books) című, reneszánsz kori margójegyzetekről szóló szakkönyv szerzője, aki az utóbbi években egyre szívesebben fordul titkosírások felé, maga is rendszeresen látogatja az NSA által szervezett titkosírás-történeti konferenciákat (itt találkoztam vele én is). A kiállítás nevéhez híven ötszáz éves periódust ölel fel, a titkosírások reneszánszbeli újjászületésétől a II. világháborús kódtörőkig. Sajnos azonban rövid életű esemény lesz, november 11-től mindössze 2015 február 26-ig látogatható, így aki meg akarja nézni, jobban teszi, ha gyorsan megrendeli a repülőjegyét.

Ha tetszik a Rejtjelek, kódok, titkosírások blog, szavazz rá

a kutatói blogok versenyében!

Megkezdődött a Kutatók a Neten 2014 találkozó, Paszternák András kiváló kezdeményezése. 

Három kategóriában van lehetőség szavazni a kedvenc blogra, web- és Facebook-oldalra.

A lényeg nem a versengés, hanem az, hogy a tudománynépszerűsítő blogok, web- és Facebook-oldalak minél több érdeklődőhöz eljussanak.

Mindazonáltal nagyon örülnék, ha a kutatói blogok kategóriában a kedves olvasó éppen a Rejtjelek, kódok, titkosírások blogra kattintana ezen az oldalon.

Részletesebben itt lehet olvasni a kezdeményezésről, itt pedig egy beharangozó videót látunk. 

A virtuális találkozó és a szavazás november 16-ig tart.

Amikor január elsején elkezdtem írni a kripto-blogot, arra vágytam, hogy az olvasóközönségből kialakuljon egy titkosírás-történeti témák iránt érdeklődő stabil közösség. Számszerűsítve: legoptimistább pillanataimban abban bíztam, ha egyszer beindul a blog, talán lesz napi 50-100 olvasóm. Álmomban sem gondoltam volna, hogy tíz hónap múltán a kétszázezredik oldalletöltést fogom ünnepelni. Ez azt jelenti, hogy az év eddig eltelt részében napi átlagosan 650-szer kattintottak a blog valamely oldalára.

Mindenekelőtt szeretnék köszönetet mondani. Köszönetet elsősorban az olvasóknak, akiknek az érdeklődése, kedvessége, pozitív hozzáállása jelenti a legfőbb motivációt az íráshoz. Még akkor is meglepően sokan voltak hűek a bloghoz, amikor az nyári szünetét töltötte. Azután szeretném megköszönni az Index (pontosabban: az Index2) szerkesztőségének gondoskodását. Ha ők nem bíznának a témában, és nem tennék olyan gyakran jól látható helyre a blogbejegyzéseket, az olvasottság a mostaninak töredéke maradt volna.